Jogosan érte a Disney és a Lucasfilm illetékeseit az a kritika, hogy miután felvásároltak a Star Wars franchise-t, egyszerűen nem voltak hajlandók távolabb lépni a Skywalker család történetétől, noha elég sok rajongó várta volna ezt az irányt is. Egyáltalán nem véletlen, hogy annyira népszerűek voltak a Star Wars: Knights of the Old Republic videojátékok; ahogy ott, úgy egy ténylegesen tiszta lap, egy új kezdet itt is remek táptalaja lehet a következő generációk Star Wars sztorijainak.
Aztán 2021-ben elindult a The High Republic, vagy A Köztársaság Fénykora nevezetű teljesen új korszak, első körben még csak könyvek és képregények formájában meséltek nekünk történeteket az írók. Az új éra jelentős rajongótáborra tett szert, nagyon sokan szerették ezt a kort, ami az első mozifilm előtti pár évszázadot öleli fel. Azokat az időket, amikor a jediknek nem kellett a sithek miatt aggódnia, ők voltak a galaxis hősei és egyúttal rendfenntartói.
Világosan látszott, hogy a Lucasfilmnek nagy tervei vannak A Köztársaság Fénykorával, hiszen szorosan kapcsolódott hozzá a Star Wars Jedi: Survivor videojáték története, tudjuk, hogy Star Wars Eclipse címmel a Quantic Dream csapata is fejleszt egy ebben a korban játszódó kalandjátékot, és végre élőszereplős produkciót is kaptunk, a Disney+-on ugyanis most ért véget a Leslye Headland tévésorozata, Az akolitus, amit már premierje előtt is rengeteg kritika ért, noha éppenséggel nem azok voltak a tényleges gondok a sorozattal, amiért a rajongók egy része panaszt emelt.
Tűz az űrben?
És muszáj is kitérni egy kicsit ezekre a rajongói véleményekre. A Star Wars: Az akolitus ugyanis nem kevés köpködést kapott olyan dolgok miatt, mint hogy a sorozatban vígan lángol a tűz a világűrben, ami korábbi Csillagok háborúja produkciókban ugyanígy látható volt, vagy mondjuk azért, mert egy interjú során a széria egyik színésze összekeverte Anakin Skywalkert és Luke-ot - mintha bármilyen hatással is lenne egy színész játékára ez. Akadtak még teljesen félreértelmezett interjúk a készítőkkel, de egészen odáig fajult a dolog, hogy Headlandet férfigyűlölőnek titulálták egy olyan nyilatkozatért, amit nem is ő, hanem a főszereplő, Amandla Stenberg tett évekkel ezelőtt egy teljesen másik film kapcsán, mely esetében érthető is volt az akkori kijelentése. A youtuberek egy bizonyos köre aztán rendesen aládúcolt ezeknek a hangoknak, lehetett gyűlölködni, háborogni, a készítők halálát kívánni, szóval úgy rendesen, 2024-hez illően átcsúszni teljesen a közmondásos ló túloldalára. Pedig a helyzet az, hogy jogos kritikákkal is fülön lehet csípni, a sufni mögé lehet vinni, és ott istenesen el lehet páholni ezt a sorozatot. Előbb viszont nézzük, miről is van szó a történet szintjén.
Feddhetetlen jedik
100 évvel járunk a Baljós árnyak történései előtt. A Jedi Rend ekkor még megingathatatlannak tűnik, de igazából elég szépen látszanak már azok a repedések, amik később a vesztét okozzák az egész szervezetnek. Valaki elkezdi gyilkolászni a jediket, és elég hamar kiderül, hogy egy ikerpár egyik tagja, Mae áll a dolog mögött. Sol mester vezetésével a jedik elindulnak megkeresni a gyilkost, hozzájuk pedig Mae testvére, Osha is csatlakozik. Ezt követően pedig van itt tényleg minden, amit az ember elvárhatna, legalábbis első pillanatra így tűnhet: változatos fajok a jedik körében, látványos fénykardpárbajok, izgalmas helyszínek. Nagyon sok mindent el akar mesélni a sorozat, így érződik különösen furcsának az a pár töltelékepizód, ami csak viszi az időt, de ténylegesen keveset ad a nagy egészhez. Nem kell sokat várni a nagy revelációra sem, viszonylag hamar lerántják a leplet a kvázi főgonoszról is, de ez nem okozhatott igazi meglepetést, annyira egyértelmű volt, hogy ki és miért lesz a titokzatos sith. És itt vegyünk is egy pillanatnyi kanyart.
Ki-Adi-Mundi jedi mester a Baljós árnyakban elmondta, már ezer éve nem találkoztak a jedik a sithekkel. Ebben a sorozatban pedig ugyebár pontosan ez történik. Nagyjából elvarrják a szálakat, de ettől még nincs rendesen megindokolva az, miért nincs tisztában a tanács a mozifilm idejében a történtekkel. Különösen pikáns egyébként Ki-Adi-Mundi szerepeltetése annak tükrében, hogy épp ő mondta az említett filmben az idézett sorokat, bár az is tény, hogy itt csak mellékkarakterként bukkant fel pár másodpercre, ő maga nem volt az események részese. Ennél van sokkal kellemetlenebb is: feltűnik egy karakter, akit egyrészt szükségtelen volt beleerőltetni, másrészt azt állították korábban a készítők, hogy biztosan nem lesz benne a szériában.
Pedig volt ebben a sorozatban bátorság is. Mae és Osha születésének és a köréjük felépített boszorkányközösségnek a bemutatása bár nem aratott osztatlan sikert - és akkor még finoman fogalmaztunk -, nekünk kifejezetten tetszett az, hogy megismerhettünk egy újabb erőhasználó frakciót, mivel ezek alkalmazása sosem volt idegen a Star Wars világától. Remek húzás továbbá az is, hogy nem fél darálóba küldeni a fontosabb szereplőket, ennyi jedit meghalni utoljára a 66-os parancs kiadásakor pörgő vágóképekben láthattunk - haláluk módja pedig ugyancsak általában kifejezetten kreatív. Hiába van egy csomó remek ötlet, ügyesen megkreált karakter, sajnos a végén mégsem fognak boldogan felállni Az akolitus elől a nézők.
Csak írni tudnátok!
A forgatókönyv az, ahol miden baj kezdődik, és az olyan rossz írás, amibe az ember feje bele tud sajdulni. I Dzsongdzse remekül alakítja Sol mestert, Amandla Stenberg esetében sem a színészi játékkal van a baj, hanem azokkal a sorokkal, amiket az általa eljátszott Osha és Mae szájába adtak, illetve azokkal a hirtelen, megmagyarázhatatlan pálfordulásokkal, ahogy karaktereik érthetetlen módon váltanak oldalt és személetet, akár többször is. Jecki Lon padawan és Yord Fandar jedi lovag is abszolút üdítő karakterek voltak, Manny Jacinto is tökéletes választásnak bizonyult a rá osztott szerepre - csak épp rendesen meg kellett volna írni ezt a nyavalyás sorozatot! És ebben a tekintetben teljesen felesleges is lenne védeni a védhetetlent: összességében a Star Wars: Az akolitus érdekesen indul, sokat sejtet és kecsegtetően kínálkozik fel, majd végül hatalmas csalódást okoz, főleg az utolsó résszel, az évadzáróval.
Nem idegen a Star Wars szériáktól az, hogy az utolsó epizódra az ember teljesen felpörög, teóriákat gyárt, várja a nagy megfejtéseket, aztán a végén csak csúnyán koppan egy nagyot. Most ez sajnos hatványozottan igaz. Tessék-lássék módon el lettek varrva a szálak, de nincs valódi lezárás, nincs igazából feloldva a helyzet. Nem tudtunk meg többet a sorozatnak hála a sithek eredetéről és visszatérésük előkészítéséről, pedig ugyebár anno nagyjából ez volt az ígéret. Leslye Headland csúnyán átvert bennünket, és ez az, amiért tényleg az asztalra lehet csapni, nem azért, mert röhögve egy interjúban viccből azt mondja, hogy R2-D2 meleg. Egy filmet vagy sorozatot annak tartalmáért, nem a készítői kilétéért vagy a körülötte zajló eseményekért lehet és kell pellengére állítani.
Teljesen nyilvánvaló, hogy Headland több évadosra tervezte ezt a történetet, ezt világossá teszi az évadzáró is. Ugyanakkor a Lucasfilm még messze nem rendelte meg a folytatást, és ha a nézőszámok nem indokolják azt, akkor nem is fogja. Elég nagy elköteleződés kell ahhoz, hogy várni tudjuk az esetleges második évadot, mert hiába vannak remekül összerakva ennek a korszaknak az alapjai, hiába érdekes Mae és Osha párosa, na meg persze Manny Jacinto karaktere, most tényleg azért várjuk a folytatást, mert még több kérdéssel bámulunk a tévéképernyőre, mint az első rész megtekintése előtt?
Elvitathatatlan, hogy a Star Wars: Az akolitus adott emlékezetes pillanatokat, szerethető karaktereket, látványos összecsapásokat, de összességében semmivel sem maradtunk volna szegényebbek akkor, ha sosem készül el.
