Üde színfoltként éltük meg a 2019-es Shazam! felbukkanását a DC már-már kényszeredetten is sötét, komor filmes univerzumában. Erre tökéletes alapanyagnak bizonyult az a szuperhős, aki anno 1940-ben pontosan azért született meg a Fawcett Comics kiadásában, mert kifejezetten a fiatal olvasókat akarta megcélozni vele a kiadó - nem véletlen, hogy a címszereplő is egy kiskamasz, aki Supermanéhez hasonló erőkkel rendelkező hőssé tud változni egyetlen szempillantás alatt.
David F. Sandberg filmje remekül elkapta ezt a vonalat, nem csúszott félre a szereposztás sem, főleg Zachary Levit lehetett dicsérni, aki nagyon jól hozta a felnőtt izomkolosszus testébe került gyermeki főhőst. Bár nem robbantott kasszát az első Shazam, világosan látszott, hogy a DC-rajongók nem csak sötétségre és komorságra vágynak, kell nekik ez a könnyebben fogyasztható, humoros irány is, ami azért még nem csap át a Suicide Squad-féle bizarr élmény irányába, de mégis elsősorban a néző megnevettetése a célja. Nos az a helyzet, hogy a folytatás, a Shazam! Az istenek haragja sajnos nemcsak követte az elődöt, de rá is akart licitálni több szempontból, ennek végeredményeképp pedig annyira túltolták, hogy a film az utolsó harmadára konkrétan darabjaira hullik szét.
Atlasz lányai morcosak
Billy Batson élete cseppet sem könnyű: megpróbálja összefogni immár szupererőkkel bíró családját, és közben görcsösen retteg attól, hogy el fogja veszíteni az első biztos köteléket, amit egész életében megtapasztalhatott. Billy hamarosan 18 éves lesz, és attól tart, hogy ezt követően nem maradhat már nevelőszüleinél, egyedül kell boldogulnia. Pontosan ezért szeretné, ha szuperhőstestvéreiből valódi csapat kovácsolódna, de szerencsére az alkotók sem gondolják azt, hogy emberfeletti erőkkel bíró kisgyerekekből azonnal a nap megmentői lesznek. Persze, a "Shazam család" tagjai sok jót cselekszenek, nem kevés ember köszönheti nekik az életét Philadelphiában, de emellett gyakoriak a bakik is, mivel az épületek és az infrastruktúra megóvása például nem igazán megy a csapatnak.
Hamarosan azonban sokkal nagyobb fenyegetéssel kell szembenézniük: színre lépnek Atlasz lányai, a hatalmas erőknek parancsoló istennők, akik vissza akarják állítani a régi rendet és az istenek egykori világát. Nyilván ehhez Billy kompániájának is lesz egy-két keresetlen szava, plusz visszatér az első részben megismert mágus is, szóval minden adott ahhoz, hogy kezdődhessen egy klasszikus szuperhőskaland. És amennyiben az oly sokszor emlegetett "átlagos Marvel" jelzővel ellátott képregényfilmeket tekintjük klasszikusnak, akkor mindenki megnyugodhat (vagy elkenődhet) mert nagyjából ezt is fogjuk megkapni a Shazam! Az istenek haragjától.
Billy családjával az első részben sem volt gond, az akkor jól belőtt casting pedig most is működik mind az ifjak, mind pedig az idősebb szuperhősalteregók tekintetében. Az ellenfelekről viszont ez már nem annyira mondható el. Sajnos Lucy Liu és Helen Mirren is sablonos tucatgonosz, a hozzájuk kapcsolódó csavarok pedig gyakorlatilag a nulladik perctől előre borítékolhatók, senki sem fog meglepődni azokon a pillanatokon, amikor a film valami merészet akarna húzni.
Elrontott meglepetés
A poénok, popkulturális kikacsintások egy része pontosan úgy betalál, mint a 2019-es első részben, de ezúttal azért akad olyan is, ami célt téveszt. Ettől még a Shazam! Az istenek haragja nem felejti el szórakoztatni a nézőt, és nagyon fontos leszögezni, hogy egyetlen pillanatig sem lesz olyan bántóan rossz, mint tavaly ősszel a Black Adam. Egészen egyszerűen azért nem, mert egy másodpercig sem szeretné komolyan venni magát, illetve nem felejti el lekötni a nézőt, még akkor sem válik unalmassá, mikor a sztori váza előbb elkezd repedezni, majd végül a fináléra apró darabokra hullik szét.
A film utolsó harmada ugyanis először totálisan megőrül, spoilerek nélkül maradjunk annyiban, hogy egyes mitológiai lények például teljes újraértelmezésen esnek át, majd az őskáosz közepén gyorsan jön a semmiből egy megoldás, az első körben még pozitívnak semmiképp sem mondható lezárást pedig úgy oldják fel nagyjából két perc alatt, hogy ezzel együtt izomból felrúgják a korábban felállított alapvetéseket és szabályokat, túlzás nélkül ez az egyik legértelmetlenebb, legkevésbé logikus, az ingujjból véletlenszerűen előrángatott befejezés, amit eddig DC moziban láthattunk.
Mindebbe ráadásul még a marketingesek is rendesen belerondítottak, nem véletlenül háborgott a twitteren a rendező, David F. Sandberg. A Shazam! Az istenek haragja legnagyobb cameóját ugyanis egy sokadrangú tévéreklámban sikerült ellőni már a premier előtt, ami a filmet látva még fájóbb pont, mivel gondosan és meglepően önreflexíven építették fel ennek a bizonyos karakternek a felbukkanását. Mi itt és most nyilván nem fogjuk megismételni ezt a főbenjáró bűnt, legyen elég annyi, hogy ha el szeretnétek kerülni a spoilereket, akkor nagyon ügyelnetek kell erre, hiszen magát a Warnert sem érdekli, hogy egy ilyen idő előtt leleplezett cameóval hogyan rondít bele a moziélménybe.
A Warner ezt már rég elengedte
Az egész film kapcsán az érződik egyébként, hogy a stúdióban már "minden mindegy" alapon kezelik a jelenlegi DC filmes univerzumot, és lelkileg immár mindenki az új, James Gunn nevével fémjelzett DCU-ra készül. Gunn víziójáról egyelőre nyilván nem tudhatjuk, hogy tényleg sikerül-e végre rendes mederbe terelni ezt a filmes világot, és képes-e a DC Studios társvezetője új életet lehelni ebbe az egészbe, mert az is benne van a pakliban, hogy ez lesz a filmtörténelem egyik legnagyobb luftja, és a végén kiderül, hogy hiba volt elengedni olyan sztárok kezét, mint mondjuk Henry Cavill.
Jelenleg azt sem tudhatjuk, milyen jövőt szán magának Shazamnak a Warner. Gunn külön kitért már arra, hogy a képregényekben is egészen különálló karakter volt a vörös szerkós szuperhős, ami való igaz, hiszen alapvetően nem a DC kreációjáról beszélünk, később vásárolták csak meg a karaktert és a hozzá tartozó jogokat, Shazam, avagy Captain Marvel pedig hosszú ideig egy teljesen különálló univerzumban élt még a DC Comics képregényekben is. Jelen állás szerint akár az új DCU-ba is adaptálni lehetne a Shazam családot, simán elképzelhető erre ezer és egy remek megoldás. De ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor az sem lenne tragédia, ha most végleg elbúcsúznánk tőlük. Második kalandjuk nem tudott akkorát ütni, mint az első, és könnyen lehet, hogy a harmadik próbálkozás már kifejezetten csúfos kudarc lenne, ha folytatódna ez a tendencia.
Érdemes még megjegyezni, hogy a látvány egyébként kifejezetten rendben van, az előzetesekben is megvillantott sárkány tényleg félelmetes lett, zenék terén pedig most is a retró érvényesül, ami abszolút megsüvegelendő döntés, tökéletesen passzolnak ezek a dallamok a botcsinálta szuperhősökhöz. Stáblistás jelenet persze most is van, egyből kettő is, bár ezek inkább csak humoros, a keményvonalas rajongók szívét picit megdobogtató apróságok, mintsem fontos kis extrák, tekintettel az előbb vázolt új DCU érkezésére. Aztán persze ki tudja, lehet, hogy Gunn igazából Shazammal is tervez, és az ő felügyelete alatt valahogyan sikerül majd újra érdekessé tenni ezt az egyébként valóban különleges DC-s karaktert. Ha esetleg így lesz, akkor jöhet a harmadik felvonás, ellenkező esetben nem tragédia annak hiánya.
Ha valaki egy igazán jó filmre vágyik, akkor a vetítésről távozva a Shazam 2 címében szereplő istenekhez hasonlóan ő is haragos lehet. Abban az esetben viszont, ha tudatosan úgy huppantok be a moziszékbe, hogy egy könnyed, olykor tényleg vicces, máskor kissé azért bárgyú, de semmiképp sem bántóan rossz képregényes limonádé vár benneteket, nem fogtok csalódni. Senki sem fogja 130 percen át folyamatosan csapkodni a térdét a nevetéstől, de ami az első részben működött, az nagyjából most is klappol, ahol pedig az alkotók túltolták a biciklit, ott nyilván ez is érződik. A lezárásra nincs mentség, maximum annyi, hogy gyorsan lezavarják, így időnk sem lesz azon agyalni, hogy erre a fejesek közül ki és miért bólinthatott rá.
