Pókember a világ egyik legnépszerűbb képregényhőse, ennek tükrében pedig egyáltalán nem csoda, hogy az elmúlt bő két évtizedben három különböző élőszereplős adaptációt is kaptunk, mindegyik esetében több mozifilmmel, valamint megszámlálni is nehéz lenne, hogy mennyi animációs sorozatban követhettük a hálószövő kalandjait. 2018-ban aztán a Solo: Egy Star Wars-történetből kirúgott, de korábban A Lego-kalanddal és a 21 Jump Street, illetve 22 Jump Street filmekkel nagy sikert arató páros, Phil Lord és Chris Miller elhozta nekünk minden pókrajongó álmát.
A Pókember: Irány a Pókverzum! nem véletlenül lett sokak szerint minden idők messze legjobb képregény-adaptációja, hiszen nemcsak egy vagy két, de kapásból egy halom Pókembert és Póknőt dobott be nekünk úgy, hogy közben elképesztően jó és változatos látványt is nyújtott, a szereplők autentikusak tudtak maradni képregényes eredetijükhöz, és mindezekkel együtt valami teljesen újat, egyedit sikerült alkotni. A Pókember: Irány a Pókverzum! óriási sikere a semmiből jött, ennek tükrében viszont nem volt egyszerű dolga a folytatásnak, hiszen teljesen egyértelmű, hogy a Pókember: A pókverzumon át vetítésére már konkrét elvárásokkal ülnek majd be a nézők. Mi pedig már most szeretnénk mindenkit megnyugtatni: az új animációs film nemcsak felnőtt ezekhez az elvárásokhoz, de bőven túl is tudta teljesíteni azokat.
Tényleg hihetetlen, hogy mire volt képes Lord és Miller párosa, munkájukat látva a legnagyobb dicséret talán az, hogy ha animációs fronton ilyen döbbenetesen jót tud alkotni a Sony, akkor még azt is képes megbocsátani nekik az ember, hogy élőszereplős, Pókember nélküli mozis univerzumuk mennyire gyatra. Igen, még a Morbiust is elnézzük nekik, annyira jó lett a Pókember: A pókverzumon át.
No spoiler
A premier előtti gálavetítés elején nem véletlenül kérte meg a videóüzenet formájában beköszönő Phil Lord és Chris Miller a nézőket arra, hogy még csak véletlenül se rontsák el mások moziélményét, ne spoilerezzenek, így kritikánkban természetesen mi is erre fogunk törekedni. Ezen a fronton tényleg legyen elég annyi, hogy a trailerek láttán még messze nem számít az ember arra, milyen és főleg mennyi extra csavar, fordulat, easter egg, cameo és egyéb extra nyalánkság vár ránk 140 percben. De miről is szól maga a sztori?
Főhősünk, a 1610-es Föld saját Pókembere, Miles Morales nehezen boldogul azzal, hogy az iskolával és a hétköznapi élettel össze tudja passzintani a szuperhősmelót - érdekesség egyébként, hogy a képregényekben a 1610-es realitás az az Ultimate univerzum, ahol anno eredetileg Miles is debütált. De ne is ragadjunk le a képregényes utalásoknál és áthallásoknál, mert ezekből tényleg percenként többet is kapunk, szóval akik mélyebb ismerői a Marvel Comics kiadványainak és különösen a Pókember füzeteknek, boldog gyermek módjára fogják végigvisongani az egész vetítést, a nerdgazmus garantált. Miles nyilván nem csak azért búskomor, mert épp abban a korszakban van, amikor a tinédzsereknél egyébként is általános tud lenni a világfájdalom: nagyon hiányoznak neki az első részben megismert barátai, köztük nyilván elsősorban az a Gwen, aki iránt talán a barátságnál egy picivel többet is érez.
Feltűnik aztán az aktuális főgonosz, Spot, azaz Folt, aki először Miles és a néző számára is egy jelentéktelen, meglehetősen szerencsétlen antagonistának tűnik, de szépen lassan bizony egy multidimenzionális fenyegetés válik belőle, és itt jönnek képbe a további Pókemberek, Pókasszonyok, és a jó ég tudja még milyen fura póknépségek. Sosem volt titok, hogy ez egy keményvonalas multiverzumos kaland, láttunk már ilyen próbálkozást a Doctor Strange az őrület multiverzumában és a Pókember: Nincs hazaút esetében is, továbbá hasonló megoldással operál majd az új Flash mozi is, de ezek mind a kanyarban sincsenek ahhoz képest, amit a Pókember: A pókverzumon művel.
Multiverzum, ahogy a csövön kifér
Miles Morales és Spider-Gwen lesznek a legfontosabb szereplőink, ők is kapják a legtöbb játékidőt, de már az előzetesek is világossá tették, hogy fontos lesz még a 2099-es Pókember, vagyis Miguel O'Hara, akinek Oscar Isaac kölcsönözte a hangját. Volt szerencsének eredeti hanggal megnézni a filmet (ez egyébként sajtóvetítések esetében egészen ritka kegy), és ha valaki nem ragaszkodik görcsösen a magyar szinkronhoz, akkor nagyon tudjuk neki ajánlani azt, hogy ő maga is tegyen így. Isaac hangja is igazán remek, de talán Spider-Punk, a brit punk rock Pókember, valamint Pavitr Prabhakar, az indiai Pókember esetében éreztük azt, hogy igazi áldás volt ezeket a hősöket Daniel Kaluuya, illetve Karan Soni alakításában meghallgatni. Mellettük még Jessica Drew-t, a terhes Póknőt lehetne kiemelni mint fontosabb karaktert, akit szintén sikerült jól eltalálni - akik szerették a képregényekben azt a korszakot, amikor nagy pocakkal üldözte a rosszfiúkat, itt is kedvelni fogják ők.
Adott tehát egy végtelen multiverzum, és benne temérdek Pókember. Mi okozhatja a konfliktust? Nos az, hogy a pókcsapatnak egyetlen hatalmas feladata van: megőrizni a kánon épségét. Vannak ugyanis bizonyos kánonesemények, melyeknek muszáj megtörténniük minden egyes Pókember életében, ilyen mondjuk a klasszikus tragédia, Ben bácsi halála, de persze akad még nem kevés más kulcsfontosságú pillanat, jók és rosszak egyaránt. Ha egy kánonesemény meghiúsul, akkor elég valószínű, hogy az egész adott univerzum meg fog semmisülni, nem véletlenül próbálják ezt mindenáron elkerülni hőseink még akkor is, ha ez elég komoly áldozatokkal járhat bizonyos esetekben. Miles Moralest viszont nem abból a fából faragták, hogy hátra dőljön, és tétlenül nézze, ha épp az ő életét törné derékba a nagy, szent és sérthetetlen kánon.
Nem egyszerű megfogni, miben is rejlik konkrétan Phil Lord és Chris Miller zsenialitása, mert a Pókember: A pókverzumon át szinte teljes egészében tökéletes, egyedül a film vége válik kicsit túlzottan is sűrűvé, az ember már csak kapkodja a fejét, és ezután nagyon hirtelen és fájó lesz a lezárás, hiszen még egy évet kell várnunk a folytatásra. Igen, érdemes már ezzel a tudattal beülni a terembe, ezúttal csak a sztori első felét kapjuk meg, ez egy kétrészes történet, a folytatás, vagyis a Spider-Man: Beyond the Spider-Verse csak 2024 márciusában fog megérkezni.
Lord és Miller munkájában talán leginkább a megvalósított ötletek száma a megdöbbentő, és az, hogy ezek közül egyik sem sült be. A látványvilág káprázatos, a vizualitás főbb motívumai világról világra és Pókemberről Pókemberre teljesen megváltoznak, sőt ezúttal még az animációs határain is túlléptek és más műfajok is bekukkantottak picit a filmbe. Mindehhez gondosan kiválasztott és hibátlanul passzoló zenei lista tartozik, abszolút látszik, hogy az elmúlt három évben kitettek magukért az alkotók - a filmet még 2019 novemberében jelentették be, de a konkrét animációs munka csak 2020 júniusában kezdődött meg.
A rajongók álma
Az adaptációk jellemzően pont a legnagyobb rajongóknak tudnak a legnehezebben megfelelni, hiszen általában ők azok, akiknek a legjobban fáj minden változtatás, módosítás, a laikusoknak ezek értelemszerűen fel sem tűnnek. Egészen csodálatos az, hogy a Pókember: A pókverzumon át esetében éppen ők, vagyis a rajongók fogják két kézzel csapkodni örömükben a moziterem székeinek karfáját, annyira frenetikus élmény egy ilyen bombajó mixben viszontlátni a képregényekből ismert mozzanatokat, legyen szó mondjuk Spider-Gwen eredettörténetéről, vagy más hasonló, szinte tűpontosan átemelt pillanatokról. Mindezek mellett pedig ne felejtsük el, hogy ezúttal nem egy komplett képregénysorozatot ültettek át nagyvászonra, hiába voltak multiverzumos Pókember kalandok a Marvel Comics kiadványaiban is, ez egy teljesen új, egyedi, önálló sztori, ami úgy képes megállni a saját lábán, hogy közben nem egy vagy két, hanem ezer helyről emel át szereplőket.
Ha az elmúlt bő 20 évben bármit is szeretett az ember, ami Pókemberhez kapcsolódik, akkor nagy esély van arra, hogy ebben a filmben viszont fogja látni valamilyen formában, közben pedig a humor is a helyén van, egyszer sem válik bárgyúvá vagy gyerekessé. Apropó gyerekek: témája és főleg tempója miatt nem biztos, hogy a legkisebbeknek tökéletes választás lesz a Pókember: A pókverzumon át egészen egyszerűen azért, mert nem feltétlenül fogják tudni követni a rohamtempóban haladó cselekményt, és az olykor percenként változó vizuális körítést.
Phil Lord és Chris Miller megint megcsinálta, a lezárás, vagyis a Spider-Man: Beyond the Spider-Verse pedig már akkor is túl későn érkezne, ha holnap beülhetnénk rá.
