Az Amazon Prime Video legújabb sci-fi sorozata ígéretesen indul. Egy átlagos amerikai kisvárosban járunk, ahol az árnyas fák alatt, egy jókora családi házban nyugdíjas házaspár, Franklin York (J. K. Simmons) és Irene York (Sissy Spacek) éldegél. A korábban gyerekzsivajtól hangos falak már csendesek, csak az emlékek népesítik be a tág tereket, mégis, a két kis öreg olyan imádnivaló szimbiózisban él, hogy élmény őket (és a játékukat!) nézni. A házaspárnak azonban van egy féltve őrzött titka, ami közel 20 éve rejtegetnek a NASA és a CIA elől, mégpedig egy idegenek által épített szerkezet, amelyet a fáskamrájuk alatti bunker mélyén rejtegetnek.
A szerkezet valójában egy idegen civilizáció által épített lift, ami - nem evilági módon - egy másik bolygó kapujába repíti őket. Maguk sem értik, miként történik mindez, de nem is akarják már megfejteni, mivel mindaz, amit odafent látnak, elvarázsolja őket. Ez a titkos világ az ő legszebb és legnagyobb kincsük, ami ebből az életből még örömet okoz nekik, ezért igyekeznek továbbra is titokban tartani. Ez azonban nem könnyű feladat, hiszen az állapotuk (különösen az asszonyé) egyre romlik, ezért az orvosaik azt tanácsolják, költözzenek otthonba. De akkor mi lenne a csillagaikkal?
Persze, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, felbukkan egy új, kíváncsi (vagy csak unatkozó?) szomszéd, Byron (Adam Bartley), akit a személyisége miatt rögvest megutálunk, ám ahogy a sorozat epizódjai egymást váltják, rájövünk, ez a Byron nem is rossz ember, és nem is olyan balfék, amilyennek tűnik, csak neki is megvolt/van a maga keresztje. Szóval Byron kutakodik, leselkedik és rájön, hogy miért jár ki a két kisöreg éjjelente a fészerbe. Eközben azonban a különös liften keresztül a másik világból "bezuhan" a mi világunkba egy idegen (Jude), méghozzá nyakig véresen. Franklin és Irene azonban ahelyett, hogy jelentenék az esetet a helyi rendőrségnek, a szárnyaik alá veszik a fiatalembert, és elhatározzák, istápolják, ameddig csak kell.
Ez a sci-fi egy nagyon finoman és izgalmasan kidolgozott forgatókönyvre épül, amely úgy szippantja be a nézőt, ahogy azt a nagykönyv szerint kell. Pedig a főszereplők idős, nyugdíjas emberek, de J. K. Simmons és Sissy Spacek olyan érzelmeket, olyan színészi játékot nyújt, amitől az ember a képernyőre tapad. Kettejük csendes, kis világa megkapó, hát még, amikor betekintést engednek a lelkük legsajgóbb emlékeibe, egy olyan lassan kibontakozó drámába, amit egy szülőnek sem szabadna megélnie. Egy-egy pillantásukban, félszavukban, a mimikájukban benne van minden, amit meg kell mutatni az adott jelenetben. Szinte halljuk a szívverésüket és velük együtt csordul ki a könnyünk, miközben azt érezzük, tudni akarjuk minden áron, mi lesz velük.
Franklin és Irene gyakran járnak fel, az idegen bolygó kapujába (850-nél is többször voltak odafent), mégsem tudnak betelni a látvánnyal, amit az a másik világ nyújt. A kép valóban igéző: távolban kavargó naprendszerek, nem evilági fények, sejtelmesen pislákoló csillagok - és egy kőtenger, amely látszólag a végtelenbe ér. Franklin és Irene megbabonázva nézik a csillagokat és ezt a különös, békét sugárzó világot. Kimenni ugyan nem tudnak, mégis érzik, tudják, valami odakint vár rájuk.
Közben a másik történetszál is beindul: megtudjuk, hogy létezik egy titkos társaság, hívők és üldözött hitehagyottak, sőt azt is, hogy a mi világunk a hitetleneké... Minél többet tudunk meg, annál kevesebbnek érezzük, hiszen egyre hatalmasabban látszik a Nagy Egész.
A történet előrehaladtával fokozatosan fiatalokkal népesül be a színészi gárda. Yorkék unokáját, Denise-t (Kiah McKirnan) apja tragikus sorsa kísérti, miközben a bolygó túloldalán egy hasonló korú lány, Tony (Rocío Hernández) próbál szabadulni saját végzete és anyja, Stella (Julieta Zylberberg) elől. A sorsfonalak azonban összefonódnak - és úgy tűnik, egytől-egyig a másik világba vezetnek.
A másik világból keveset látunk, de amit megmutatnak, az gyönyörű és igényes (még a Csillagkapus kulccsal együtt is), a karakterek személyiségének árnyalása pedig lenyűgöző. Ez egy elgondolkodtató sci-fi, amelyben nem a függő végek, hanem maga, a lassan elénk táruló másik világ vonzása az, ami eléri, hogy tudni akarjuk, mi van odaát.
A rendezés rendkívül kifinomult és izgalmas, noha nincsenek akciójelenetek, vagy túl sok fegyverropogás, mégis, minden epizódban megvan minden olyan "faktor", ami elengedhetetlen egy pergő lendületű sorozathoz. Nincsenek klisék, sem tipikus, felismerhető karakterek. Itt a jó karaktereknek is megvan a maguk titka, és a legkeményebbeknek is van sérülékeny arca. A gondolataik átszivárognak a mi fejünkbe is, és nap közben, amikor nem is nézzük a sorozatot, azon kapjuk magunkat, hogy olyasmin gondolkodunk, amin ezek a szereplők. És ennél többet mit adhat egy történet?
A Night Sky az a sorozat, ami a sci-fi ínyencségeket kedvelőknek készült. Akiknek nem szükséges idegen galaxisokat és űrlényeket látniuk ahhoz, hogy "más" hangulatba kerüljenek, inkább az igényesen megálmodott, elgondolkodtató történeteket kedvelik. Az évadzáró csattanó szenzációs, pont akkora pofont ad a nézőnek, hogy az felocsúdjon a csillagnézésből és azt mondja: Huh, ez igen! Jöjjön a második évad, de amilyen gyorsan csak lehet!
Egyetlen kérdésem van csupán (azokhoz, akik már látták a sorozatot): miért döglöttek meg az egerek?
