A Mi lenne, ha…? animációs sorozat első és második etapja egészen kiemelkedő volt, néhány kisebb hibától eltekintve. A sorozatot most lezáró (és a szokásosnál egy epizóddal rövidebb) harmadik évada viszont képtelen visszahozni az első szezon varázsát, helyette összecsapott történeteket nyújt, sajnos meglehetősen erőtlen próbálkozásnak tűnik, és bizony a lehető legrosszabb billogot kell rásütnie az embernek: elérte az alkotókat az ötlettelenség. Bár néhány eredeti szinkronhang és egy-egy epizód kiemelkedőnek tekinthető, a szezonnak úgy egészében nem sikerül maradandó nyomot hagynia az MCU multiverzum sagájában. Pedig pontosan ezt várta volna el tőle az ember, a koncepció remek lehetőséget biztosított arra, hogy valóban komoly dolgokra fussanak ki a narratív szálak a lezárásban, és esetlegesen valamilyen formában a következő nagy Bosszúállók filmekhez is kapcsolódjon az itteni konklúzió. Nos, nem így lett.
A sorozat korábbi évadai azzal tűntek ki, hogy apró változásokkal mutattak be radikálisan eltérő forgatókönyveket a nagy Marvel multiverzum egyes világaiban. Az új évad azonban letér erről az ösvényről, és ahelyett, hogy elgondolkodtató "mi lenne, ha" szcenáriókat kínálna, inkább a 4. és 5. fázis karaktereinek kissé erőltetett bemutatását célozza meg. Valahogy a szájunkba akarja rágni, hogy tessék elfogadni, már ezek a hősök az MCU legfőbb karakterei. Ez mondjuk annak tükrében kissé komikus, hogy a pletykák szerint egyre több régi nagy sztárt akarnak visszahozni a filmes univerzumba különböző szerepekben, de hát nem lehet minden kreatív terv egységes, konzisztens. Bár üdítő látni olyan új arcokat, mint Sam Wilson Amerika Kapitánya , Vasszív vagy Kate Bishop, a történetek laposak és sokszor erőltetettek. Az évad inkább tűnik töltelékanyagnak, mint friss perspektívának a Marvel-univerzumra. És ez nagyon nagy kár, mivel a jelenlegi tervek szerint nem lesz folytatás, a harmadik szezon volt az utolsó.
Tovább tágul a multiverzum
Az évadnyitó, vagyis a Mi lenne, ha a Hulk megküzdene a Mech-Bosszúállókkal? című rész egy lendületes és szórakoztató kezdés, különösen Bruce Banner és Sam Wilson barátságának bemutatásával tud kitűnni. Ugyanakkor a mech-fókuszú történet bárkivel eljátszható lett volna, itt bukik ki az említett izzadságszag: oké, értjük, hogy hamarosan a mozikba került a negyedik Amerika Kapitány film, amelyben már Sam lesz a csillagokba és sávokba öltöztetett szuperhős, de ez cseppet sem elég indok arra, hogy rá húzzák fel ezt a részt. Bármely más karakterre behelyettesíthető lett volna. És ugyanez igaz az itt visszatért Holdlovagra is, akit nagyon sokan visszavárnak az MCU-ba, és itt végre tényleg újra láthattuk is őt, de ennek nem volt semmi jelentősége. Az alapkoncepció érdemei persze ettől még elvitathatatlanok.
A Mi lenne, ha Agatha Hollywoodba ment volna? szintén figyelemre méltó ötlet Agatha Harkness és egy égi erejének ötvözésével, a körítés is szórakoztató, és kifejezetten jó volt újra látni az Örökkévalókban megismert Kingót, vagyis Kumail Nanjiani karakterét. Így néz ki egy jó ötlet ebben a sorozatban, egy olyan szereplőt hoztak be a képbe, akit nem lehetne bárkivel kicserélni, jár is a piros pont. Ezt követően viszont erős hullámzás kezdődött az évadban. A Mi lenne, ha a Vörös Őr megállította volna a Tél Katonáját? című harmadik rész talán túlságosan is a komédiára épít, ezzel elvész a két karakter drámai potenciálja. Ettől még persze lehet ezt a részt szeretni, de leginkább a megosztó jelző illene rá. A Mi lenne, ha Howard, a kacsa megnősült volna? című rész pedig visszahozza az első évad egyik leggyengébb epizódjának karaktereit, és egy teljesen feleslegesen elnyújtott háttértörténetet kínál a később még felnőttként visszatérő új szuperhősnek, Byrdie-nek. A helyzet bizony az, hogy Byrdie messze nem olyan érdekes új szereplő, mint a második évadban bemutatott Kahhori, ezúttal nem jött be ez a húzás, pedig alapvetően teljesen jó irány az is, hogy ez a széria nem csak ismert karaktereket csavar ki és alakít át, hanem teljesen újakat is kitalálnak az alkotók.
A harmadik évad legerősebb darabja talán a Mi lenne, ha a kiemelkedés megsemmisítette volna a Földet? című epizód, amely merész narratív kockázatokat vállal, hiszen egy kozmikus fenyegetésnek minden bizonnyal kevesek által gondolt gonoszt, Mysteriót teszi sokkal-sokkal félelmetesebbé, mint arra számítana az ember. Nagy kár, hogy a másik oldalon, vagyis a hősszekcióban Vasszív szerepeltetése teljesen súlytalan, messze nem ez a rész fogja megalapozni azt, hogy a hősnő készülő tévésorozatának nagyobb nézettsége legyen - a Marvel célja pedig valószínűleg épp ez lehetett ezzel az epizóddal. Mindezek mellett egy érdekes alapötlet kibontását láthatjuk, több ilyen rész kellett volna.
A Mi lenne, ha 1872? sajnálatos módon csak egy jóval gyengébb verziója a második évad Mi lenne, ha a Bosszúállók 1602-ben élnének? című epizódjának, a két részes finálé pedig egy fárasztó akciójelenetekkel teli méretes csalódás, amely nem ad méltó lezárást Peggy Carter multiverzumos történetívének, holott épp erre futott volna ki az egész sztori három teljes szezonon keresztül. Nagy kár, hogy a mondanivaló épp a kaland legvégén fogyott el teljesen, és így két epizódon át főleg csilivili, de látványosnak így sem nagyon mondható akciójeleneteket kaptunk, nem pedig igazi, kézzelfogható, szerethető megfejtéseket.
Csajok a csúcson(?)
A legnagyobb hiányosság abszolút az, hogy a harmadik évad semmit sem ad hozzá a nagy Multiverzum Sagához. Ahelyett, hogy kulcsfontosságú elemmé válna, a sorozat inkább egy mellékes spin-offként működik, ami bár sokat ígér, súlytalan marad. Noha Jeffrey Wright Szemlélője továbbra is karizmatikus karakter, a sorozat képtelen kihasználni a benne rejlő potenciált, és a kozmikus figura gyengécske eredettörténetévé silányítja az egész sorozatot. Uatu, a Személő az egész MCU történetmesélésének sarokkövévé válhatott volna, de megmaradt egy zárójeles lábjegyzetnek, ezt pedig elég nehéz megbocsátani.
Ha már kitértünk Jeffrey Wrightra, akkor érdemes azt is megjegyezni, hogy bár az írás sokszor gyenge, az eredeti szinkronhangok teljesítménye továbbra is erős. Natasha Lyonne a korábban már említett Byrdie-ként, Alison Sealy-Smith Ciklonként, és Anthony Mackie Sam Wilsonként meggyőzőek, de karaktereik nem kapnak elég mélységet ahhoz, hogy igazán emlékezetesek legyenek. Ciklon szerepeltetése mindenesetre egy kifejezetten kellemes emlékeztető arra, hogy most már az X-Men csapat tagjai is bármikor felbukkanhatnak az MCU produkcióiban.
Összességében a Mi lenne, ha…? harmadik évada azt mutatja, hogy a sorozat koncepciója kifulladt, és ezért joggal búslakodhatnak a rajongók. A tényleg nagyon jó ötletek a jelek szerint szépen lassan elfogytak, az epizódok pedig inkább időhúzásnak, mint valódi kreatív vállalásoknak érződnek. Egy olyan szériától, amelynek a végtelen lehetőség a lényege, ez a befejezés sajnos hatalmas csalódás. A Marvel multiverzuma végtelen és határtalan, de a kiválóan indult és a második szezonnal is jól folytatódott Mi lenne, ha…? esetében a kreatív energiák és az ötletek tekintetében nem mondható el ugyanez. Talán épp ezért nem jutott elég szufla most is kilenc epizódra, mint az előző két évadban. Külön egy extra gyomros egyébként a nézőnek a záróepizód végén bevillantott képsor, ami olyan alternatív univerzumos karaktereket mutat meg pár másodpercre, mint a Rozsomák karmokkal rendelkező Thanos, a szamuráj Szellemlovas, a skrull Amerika Kapitány, vagy a vámpír Howard, a kacsa. Nehéz nem arra gondolni, hogy ide csak beszórták az alkotók a fiók mélyén maradt ötleteiket, de a helyzet igazából az, hogy sokkal szívesebben néztük volna az ő történeteiket, mint Peggy Carter, Kahhori, Byrdie és Ciklon nagy fináléját, ami fájdalmasan kicsit pukkant.
