Ahogy jönnek ki a hamarosan végleg nyugovóra térő DC moziverzum utolsó filmjei, világossá válik, hogy a Warnernek egyszerűen nem volt más választása, mint lekapcsolni a létfenntartó berendezésekről a vegetáló DCEU-t, és James Gunn vezetése alatt teret adni valami teljesen újnak, egy előre gondosan megtervezett, világos cél felé haladó konzekvens filmes univerzumnak. Legalábbis nagyon reméljük, hogy az új DCU valami ilyesmi lesz, az anno még Zack Snyder által elindított DCEU végnapjait pedig jobb lesz minél hamarabb elfelejteni.
Persze azért még így is akadnak kérdéseink. Jó lenne például tudni, miért döntöttek úgy a Warner fejesei, hogy míg a Batgirl filmnek a kukában kell végeznie, mivel annyira rossz, hogy képtelenség lenne bemutatni, addig az eredeti tervek szerint szintén az HBO Maxra tervezett Kék Bogár mi a jó francért célozta be végül inkább a mozikat. Tényleg olyan ez, mintha a Warner illetékesei Jokertől vettek volna életvezetési tanácsokat, ezért simán csak égetni szeretnék a pénzt, és olyan szinten halmoznak bukást bukásra, hogy az ember akaratlanul is megsajnálja őket. A 2022-es Black Adamet ugyebár csak a digitális értékesítés mentette meg, streaming nélkül masszívan mínuszos lett volna ez a film. 2023-ban aztán elhasalt a Shazam! Az istenek haragja, majd aztán az a Flash - A Villám is, ami Hollywood történetének egyik legnagyobb anyagi bukása lett. Kár is lenne tovább kerülgetni: hasonlóra számíthat a Kék Bogár is.
A páncél kék, minden más a régi
Az első előzetesek láttán a laikus nézők szemében azonnal hatalmas hátránnyal indult a Kék Bogár, mivel szinte minden egy Vasember-, vagy épp páncélozott Pókember-koppintásnak titulálta a karaktert, holott róla készült magyarázónkban mi is kifejtettük, valójában ennél jóval árnyaltabb a helyzet. Dan Garret, az első Blue Beetle, avagy Kék Bogár eredetileg nem is a DC Comics szuperhőse volt, először az 1939-ben kiadott Mystery Men Comics képregénysorozat első számában debütált. 1966-ban aztán jött Ted Kord, a második Kék Bogár, és a Charlton Comics kiadó bukása után őt vette át a DC is. Azonban számunkra most sokkal fontosabb az a Jaime Reyes, aki a harmadik Kék Bogárként 2006-ban tűnt fel a DC Comics kiadványaiban. Nem tartozik a DC legismertebb hősei közé, de azért animációs filmekben és sorozatokban sokszor lehetett már vele találkozni, vannak emlékezetes saját történetei is, így nem ördögtől való ötlet az adaptálása.
Ahogy már szó esett róla, a Kék Bogarat eredetileg az HBO Maxra szánták, több kisebb költségvetésű film mellett, a DC Films korábbi elnöke, Walter Hamada tervéhez igazodva. A forgatókönyvet még 2018 végén kezdte el írni a mexikói születésű Gareth Dunnet-Alcocer, a rendezői székbe pedig egy Puerto Rico-i direktor, Angel Manuel Soto ülhetett be. Sajnos egyikük munkájával sem lehetünk elégedettek, és egyetlen kósza gondolat erejéig érdemes lehet azon is elgondolkodni, mennyire produktív ez az egyre erősödő hollywoodi trend, miszerint női hősről női író és rendező készítsen filmet, ahogy mondjuk egy afroamerikai szuperhős kapcsán is egyből egy színesbőrű filmes neve merül fel, és ehhez igazodva, a Kék Bogár mozit is egyértelműen egy dél-amerikai gyökerekkel rendelkező forgatókönyvíróhoz és rendezőhöz kötötték. Vannak esetek, amikor ez beválik, és prosperálni tud a mozi az értő kezek munkájából és abból, hogy az alkotók személyes tapasztalataikat is bele tudják vinni a filmbe, de esetünkben nagyon úgy fest, hogy a Kék Bogár inkább lett a latino közösség paródiája, mint egy nekik szóló szerelmeslevél - hiába áradoztak az első kritikák az utóbbiról.
Maga a sztori végtelenül egyszerű: a Xolo Maridueña által alakított Jaime Reyes (kiejtés szerint "Háime"!) frissen diplomázva tér vissza szülővárosába, Palmera Citybe, ahol megdöbbenve tapasztalja, hogy egyébként is szerény körülmények között élő családja a tönk szélére került. Meg kell tapasztalnia, hogy diplomával a zsebben sem nyílnak meg a zsíros állásokhoz vezető ajtók, ugyanakkor összeismerkedik Jenny Korddal, a Kord vállalatot vezető Victoria Kord unokahúgával, és némi kavarodás után kap tőle egy csomagot, amit semmiképp sem szabadna kinyitnia. Nyilván ki fogja nyitni, ezt láthattuk már a trailerekben is, a kajásdobozkából pedig egy földönkívüli technológia, a kék Szkarabeusz ugrik elő, majd mászik rá a fiúra. Ennek köszönhetően egy gondolatokkal irányítható, a semmiből bármilyen fegyvert elővarázsolni képes, szimbiotikus páncélzat lesz a srác örök társa. Kész az eredettörténet, megszületik Kék Bogár, akinek innentől egy unalomig ismételt sablonokból összepakolt szuperhősfilmben kell bizonyítania, a család iránti szeretet nem gyengévé, hanem épp hogy sokkal erősebbé teszi az embert.
Latinóktól latinóknak(?)
Xolo Maridueña tényleg jó választás volt a főszerepre, passzol hozzá Jaime karaktere, a család többi tagja viszont alapos fejvakarásra ad okot. Ha az alkotók célja a latino közösség kifigurázása volt, akkor szépen elvégezték a munkát, ellenkező esetében azonban érthetetlen, miért a dél-amerikai sztereotípiák kihangsúlyozása volt szerintük a helyes irány. Különösen a nagyinál domborodott ki mindez, de nagyjából minden szereplőhöz sikerült hozzápasszintani pár olyan egysorost, amitől az ember hátán automatikusan fel fog állni a szőr, a szekunder szégyenérzet manifesztációjaként előgördülő sóhajok és felszisszenések töltötték meg a vetítés során a mozitermet, nem pedig az önfeledt, térdcsapkodós nevetések.
A hibák sorába kell felírni azt is, hogy a Kék Bogár képtelen világos fókuszt tartani, és saját szabályrendszerével, mondanivalójával is többször szembekerül. Az igazat megvallva egyáltalán nem véletlen, hogy ez a könnyednek, mókásnak szánt családi mozi 16-os karikát kapott hazánkban, mivel Jaime átváltozása Kék Bogárrá picit talán már túl félelmetes lett a legkisebb nézőknek, a filmben bemutatott tragédiákat pedig olyan naturálisan ábrázolták, hogy jó szívvel ezek elé sem ültetnénk le a legfiatalabbakat. Ilyen kettősség figyelhető meg annak kapcsán is, hogy míg Jaime kategorikusan megtiltja a Kék Bogár páncélnak a gyilkolást, és soha, semmilyen körülmények között sem hajlandó ölni, a fiú rokonai nem csak halomra mészárolják a zsoldosokat, de ezen kedélyesen nevetgélnek is. Ott érjük el a mélypontot, ahol Jaime húga egy brutálisan meggyilkolt ellenfél után röhögve bejelenti, ez bizony 20 pontot ért.
Az ezen a téren elég sok negatív visszhangot kiváltó Flash után különösen érdekes lehet a vizualitás kérdése is. Nos, a látvány csak néha volt tévésorozatos hatású a filmben, a nagyjából 120 millió dollár környékére tehető költségvetés tükrében pedig akár még jónak is mondható. Különösen jól nézett ki maga Kék Bogár is, már amikor teljes CGI-szettben pompázott. Azért azokban a jelenetekben, ahol világos volt, hogy most Xolo Maridueñán van a jelmez, érezni lehetett némi pizsamás hatást.
Raoul Trujillo hiába mutatta meg anno a 2006-os Apocalyptóban, hogy milyen remek antagonistát tud alakítani, ezúttal ennek a töredékét sem kaptuk meg, az általa megformált Carapax semmivel sem lett több az ezredik tragikus múltú, elgyötört rosszfiúnál. Hasonló a helyzet a Susan Sarandon által alakított tényleges főgonosz, Victoria Kord esetében is, aki egy az egyben ugyanaz a kapzsi, velejéig romlott, fegyverekkel seftelő cégvezető, akit millió és egy hasonszőrű filmben láttunk már. A stúdió egyébként eredetileg Sharon Stone-t szerette volna megnyerni a szerepre, de a színésznő és a Warner közötti tárgyalások megakadtak. Utólag Stone csak örülhet annak, hogy nem kell a 2004-es A Macskanő után még egy szörnyű képregényfilmet beírnia az önéletrajzába.
A bunyók fájóan fantáziátlanok, az összecsapások a régi Mighty Morphin Power Rangers sorozat túlkoreografált, de igazából értelmetlen és dinamikátlan verekedéseit idézik meg. Mondjuk Kék Bogár páncélja meg épp a 2017-es Power Rangers filmre hajaz egy kicsit, sőt a főgonosz motivációja és érzelmi palettája is a folyamatosan kacagó gonosz űrboszorkát, Rita Repulsát juttatja az ember eszébe. Ki tudja, az alkotók lehet, hogy titokban a világ legnagyobb Power Rangers-rajongói.
A képregények ismerői örülni fognak annak, hogy az első két Kék Bogár, Dan Garret és Ted Kord sem maradtak ki a sztoriból, kapunk pár klasszikus utalást, de mindez nem több egy kedves kis buksisiminél, amit a keményvonalas nerdöknek tartogattak.
Teljesen érthetetlen, hogy az első vélemények miért voltak meglepően pozitívak, mivel a Kék Bogár semmivel sem több vagy jobb, mint a DC legutóbbi három botlása, a Black Adam, a Shazam második része, vagy a Flash mozi. Ez a film lehetett volna egy átlagos, ezerszer látott sablonokból építkező szuperhősös kaland azzal az extrával, hogy a játékidő egyharmadában spanyolul beszélnek a szereplők, de nem kevés bántóan kellemetlen egysorossal és az önazonosság abszolút hiányával sikerült a végeredményt sokkal inkább kellemetlenbe átfordítani. Angel Manuel Soto rendező nem titkolta, hogy ő bizony trilógiáról álmodozik. Közben a Warner előre nem is tisztázta le teljesen világosan, hogy James Gunn új DCU-jában van-e hely Kék Bogárnak. Nyitva hagyták ezt a kérdést, valószínűleg nem akartak konkrét döntést hozni a bevételi mutatók átböngészése előtt. A végeredményt látva viszont kijelenthető, hogy semmit sem veszítünk, ha Kék Bogárral való első találkozásunk egyben az utolsó is lesz.
A film két stáblistás jelenetet kapott, de ezek közül maximum az elsőt érdemes megvárni, a második annyira kellemetlen, hogy sikeresen tovább tudja rontani ezt az egyébként sem rózsás moziélményt.
