Bárhogyan is zárul majd Ridley Scott több évtizedes pályafutása, az utókor kétségtelenül az egyik legnagyobb hatású hollywoodi rendezőként fog emlékezni rá: az Aliennel, avagy A nyolcadik utas: a Halállal követendő példát állított a sci-fi horror területére merészkedő filmesek elé, a magyarul Szárnyas fejvadásznak fordított Blade Runner alapmű lett a cyberpunk-rajongók szemében, a Thelma és Louise-nak pedig bérelt helye van minden idők legjobb road movie-jai között. A felsorolást még hosszan lehetne folytatni, kiegészítve például a 2000-ben bemutatott Gladiátorral, amelynél menőbb kardozós-szandálos film azelőtt és azóta se készült (na jó, az erősen stilizált 300 meg tudta szorongatni). A csúcsformában lévő Russell Crowe és az őrülten jó Joaquin Phoenix játéka, megfejelve pazarul megkomponált ütközetekkel, valamint Hans Zimmer és Lisa Gerrard bizsergető zenéjével nemcsak a nézőket nyűgözte le, de az Amerikai Filmakadémia tagjait is, akik öt Oscar-díjjal jutalmazták Scott bosszúdrámáját.
Maximus Decimus Meridius, a hadvezérből lett rabszolga, majd rabszolgából lett gladiátor története új életet lehelt a zsánerbe, és a következő években egymás sarkát taposva igyekeztek a mozikba a nagyszabású történelmi eposzok. Ha nincs a Gladiátor, nem biztos, hogy Edward Zwick leforgathatta volna Az utolsó szamurájt, Antoine Fuqua az Artúr királyt, Oliver Stone a Nagy Sándort, Wolfgang Petersen a Tróját, vagy Zack Snyder a már említett 300-at. Maga Scott sem fordított hátat a műfajnak, de a siker mindannyiszor elkerülte, a Mennyei királyság, a Robin Hood, az Exodus, Az utolsó párbaj és a Napóleon is alulteljesített a jegypénztáraknál. A pár nap híján 87 éves rendezőnek azonban ezek a kudarcok sem szegték kedvét, éppen ellenkezőleg, több elvetett koncepció és számos átírt, kidobott, majd elölről kezdett forgatókönyv után valóra váltotta közel két és fél évtizede dédelgetett tervét - megcsinálta a Gladiátor folytatását.
Óriások nyomában
16 évvel járunk Marcus Aurelius halála után, akinek az igazságosabb Rómáról szőtt álmain kegyetlen zsarnokok tipornak. A teljesen zakkant Caracalla (Fred Hechinger) és fivére, a szimplán csak aljas Geta (Joseph Quinn) napjaink autoriter politikusaihoz hasonlóan háborús sikerekkel igyekeznek elterelni az emberek figyelmét a birodalom problémáiról, valamint azzal, hogy látványos sporteseményekbe (értsd: gladiátorjátékokba) invesztálnak. Kenyér ugyan nem jut mindenki asztalára, de cirkusz, az van dögivel, és ennyi épp elég a plebsznek ahhoz, hogy ne lázadjon fel. A társcsászárok hatalmának megőrzésében kulcsszerepet játszik a birodalom területét eredményes hadjáratokkal növelő generálisuk, Marcus Acacius (Pedro Pascal), aki a film kezdetén a Földközi-tenger túlsó partján fekvő berber királyság, Numidia felé hajózik légióival. Történetesen itt él Hanno álnéven Marcus Aurelius császár unokája, az első Gladiátor eseményei idején még csak 12 éves, ám mostanra felnőtt férfivá érett Lucius is. A származását titkoló örökös maga is részt vesz a város védelméért vívott harcban, amelynek kimenetele egy percig sem kétséges, de nem a vereség az, ami miatt féktelen düh tombol benne, hanem egy sokkal fájdalmasabb, személyes veszteség. A rómaiak láncra verik, megbillogozzák, akár egy haszonállatot, majd eladják gladiátornak, de bármilyen akadályokkal is kerül szembe, Hanno, vagyis Lucius összeszorítja a fogát - ha kell, egy pávián alkarján -, és megy előre a célja felé, ami nem más, mint a bosszú.
Ismerős felütés, ugye? Nem véletlenül. Ridley Scott gyakorlatilag újraforgatta a Gladiátort. Persze vannak eltérések, apróbbak és jelentősebbek is, ám oly sok a hasonlóság, hogy a folytatás semmiképpen sem kerülheti el, hogy állandóan az első részhez mérjék, és ebből az összevetésből rendszerint vesztesként jön ki. Ott van például Paul Mescal, aki tehetséges színész, ám hiányzik belőle Russell Crowe karizmája, nem uralja a vásznat a jelenlétével, és a karunk sem lúdbőrzik, amikor lelkesítő beszédet intéz a társaihoz csata előtt. Nem valószínű, hogy Ridley Scott instruálta így, de Mescal épp annyival haloványabb Crowe-nál, mint amennyivel szerényebb képességű harcos és vezér Lucius Maximushoz képest, aki holtában még nagyobb legendává vált, mint életében volt. A császári címen osztozó két testvér, Caracalla és Geta feleltethető meg a vérfertőző Comodusnak, ám őrültség és hedonizmus tekintetében messze túltesznek rajta, főként Fred Hechinger Caracallájára igaz ez. Geta már komplexebb személyiség, egyértelműen látszik ez Joseph Quinn arcjátékán és tekintetén még akkor is, amikor vastag festékréteg borítja. Kár, hogy a forgatókönyv nem hagyja kellőképp kibontakozni őt, érdekes lett volna többet megtudni arról, hogy mi jár a fejében. Ami Pedro Pascalt illeti, rutinból hozza a "Mindenki előre!" helyett "Mindenki utánam!" típusú hadvezért, Lucius bosszújának célpontját, aki számára Róma szolgálata fontosabb a császárok szeszélyeinél. Túlzás lenne azt mondani, hogy ez élete alakítása. Denzel Washington ellenben szemlátomást élvezettel öltötte magára a Luciust megvásárló, kiképző és felfuttató Macrinus szerepét. Első blikkre elbűvölő személyiségű figura, ám hiba lenne őt Maximus hajdani mentorával egy lapon emlegetni, mert míg a szabadságát az arénában elnyerő Antonius Proximót (Oliver Reed) a becsület vezérelte, addig Washington karaktere inkább a rendszerváltás utáni magyar vállalkozó archetípusára hajaz, aki széles mosollyal az arcán iszik pertut veled, hogy aztán kiforgasson a vagyonodból, majd kizsuppoljon a lakásodból is.
De nem csak új szereplők sorsa miatt izgulhatunk (vagy drukkolhatunk azért, hogy minél fájdalmasabb véget érjen földi pályafutásuk), a két rész közötti kapcsolatot erősítendő visszatér Connie Nielsen Lucius anyjaként, Lucillaként, aki még mindig jelentős befolyása révén fontos szereplője és alakítója is az eseményeknek. Felbukkan továbbá régi szövetségese, Gracchus szenátor, akit ezúttal is a veterán angol színész, Derek Jacobi kelt életre.
A cirkusz még látványos, de a kenyér már szikkadt
Elődjéhez hasonlóan a Gladiátor II-ben sem választhatók szét a nagyívű politikai játszmák mindattól, ami a Colosseumban történik. A színfalak mögött ugyanolyan kíméletlen harc folyik, csak épp kevésbé látványos, bár azt el kell ismerni, hogy egy jól időzített árulás még nagyobb kárt is okozhat, mint egy rohamozó rinocérosz, egy csapatnyi megvadult pávián és fél tucat cápa együtt. Ha már itt tartunk, a Gladiátor II összecsapásai bámulatosak, legyen szó ostromról, az elárasztott Colosseumban megrendezett tengeri ütközetről vagy sima, egyszerű, sallangmentes párviadalról. John Mathieson kamerája mindig jó érzékkel mutatja az akcióból azt, amit látnunk kell (ő fényképezte az első Gladiátort is), a római hadviselés és a gladiátorharcok szerelmesei remekül fognak szórakozni. Acacius legionáriusai például gályákra épített ostromtornyokból rohamozzák a numidiai védőket, miután lángoló lövedékekkel és ember nagyságú vasdárdákkal megpuhították őket. De annak a pillanatnak a varázsa sem fog soha elillanni, amikor gyors pengeváltást követően a gladius zümmögve átszeli a levegőt, majd húsba harap. Pont ezért sajnálatos, hogy az illúziót időnként megtöri a tökéletlen CGI, különösen a páviános jelenetnél lóg ki a közmondásos lóláb, vagy hát jelen esetben majomláb.
Vae victis! Jaj a legyőzötteknek! - mondja egy ponton Acacius a filmben, és látni az arcán, hogy bár mint katona teljesítette a parancsot, emberként sajnálja, hogy meg kellett tennie. Nekünk a stáblistát bámulva e szállóige átdolgozott változata jutott eszünkbe: Vae spectatoris! Jaj a nézőknek! Mert bizony csalódni fog, aki abban reménykedett, hogy túlszárnyalja, vagy legalább eléri az első rész szintjét a Gladiátor II. A történetvezetés logikátlanságai, Lucius hirtelen jött pálfordulása és a plot armor szemérmetlen használata rombolóan hatnak az élményre, amit a nagyrészt elsőrangú látvány, a zsigeri küzdelmek és Denzel Washington játéka igyekszik ellensúlyozni. Jó lett volna a zenét is a pozitívumok közé sorolni, de az igazság az, hogy Harry Gregson-Williams szerzeményei jóval kevésbé karakteresek, mint Zimmer és Gerrard újrahasznosított dallamai, bezzeg azokra felkapja a fejét az ember, amikor felcsendülnek a filmben. Szó sincs arról, hogy élvezhetetlen lenne Lucius története, de csak annyira, mint egy prémium burger után a gyorséttermi változat: a koncepció, az alapanyag és az elkészítés módja is hasonló, de a végeredmény halvány utánzata csupán.
