Denis Villeneuve óriási projektet vett a saját nyakába, amikor elvállalta Frank Herbert legendás művének, A Dűnének az adaptálását. Korábban beletört már ebbe egyesek bicskája, elég csak arra gondolni, hogy Alejanro Jodorowsky víziója eleve elbukott, ami a tervezett 14 órás játékidő tükrében nem is csoda, David Lynch 1984-es filmjét pedig a stúdió csonkította meg annyira, hogy a végeredményt cseppet sem volt egyszerű befogadni. Valamelyest kárpótolták ezért a rajongókat a 2000-es években a Frank Hebert's Dune és a Frank Herbert's Children of Dune sorozatok, melyek bár vizualitás terén komoly kompromisszumokat vállaltak, eközben annyira hűek próbáltak maradni az eredeti műhöz, amennyire csak lehetett.
Elődei kudarcai ellenére Villeneuve úgy gondolta, képes lesz átültetni a mozivászonra Herbert regényét, de azt ő is érezte, hogy ehhez egyetlen film kevés. Éppen ezért úgy döntött, hogy kettévágja a sztorit, minek eredményeképpen a látványos és tényleg minden tekintetben monumentális első rész pontosan akkor ért véget, amikor amikor igazán elkezdődött volna. Több mint két évvel később viszont itt a folytatás, és ennek kapcsán örömmel jelenthetjük ki: megérte a várakozás, Villeneuve most sem nyúlt mellé. Az pedig csak a sors csúnya fintora, hogy a legjobb castingért járó új Oscar-díjra csak a majd 2025-ben bemutatásra kerülő filmek pályázhatnak, mert bizony a Dűne: Második résznek komoly esélyei lehetnének ezen a fronton is.
Nem szabad félnem
A történet pontosan ott folytatódik, ahol az első rész végén elbúcsúztunk a nagy mészárlást túlélő szereplőktől: a Timothée Chalamet által alakított Paul Atreides, valamint édesanyja, azaz Rebecca Ferguson karaktere, Lady Jessica az Arrakis bolygó nomád népének, a fremeneknek a soraiban talál menedéket. Ez azonban nem épp egy kedves és befogadó közeg, ugyanakkor a csoport egy része magát a megváltót látja Paulban. Ilyen például Javier Bardem Stilgarja, aki mindenre képes lenne azért, hogy az általa messiásnak gondolt Paul a fremenek élére álljon. Nem csak a fiú néz egyébként nagy kilátások elébe, édesanyjából azonnal vallási vezetőt akarnak csinálni, így bár külön utakon, de elkezdik a menetelést az elkerülhetetlennek tűnő, kataklizmikus végkifejlet felé, útközben pedig gyakorlatilag egy harmadik Atreides is tanácsokkal látja el őket, aki nem más, mint Paul kishúga. Egyetlen másodpercig se akadjunk fel azon, hogy a magzat még anyukája pocakjában lubickol, ez egy olyan sci-fi világ, ahol simán elképzelhető efféle telepatikus mágia, és még sok minden más csoda is, amelyeket Denis Villeneuve bőkezűen szór a nézők elé.
Nagyon fontos szerephez jut végre Zendaya megformálásában Chani is, aki csak pár kósza pillanat erejéig volt látható az első részben, most viszont előbb Paul kritikusa, majd támogatója és szerelme lesz. És bizony a helyzet az, hogy nem csak azért fogunk a Dűne kapcsán emlékezni a Zendaya Maree Stoermer Coleman néven született Primetime Emmy-díjas színésznőre, mert a film gálavetítésén szexi C-3PO-nak öltözött, hanem a játéka miatt is. Abszolút jó választás volt a fiatal fremen harcosnő szerepére, főleg a film második felében köszönhettünk igazán érzelmes és emlékezetes pillanatokat neki. Maga a főszereplő, Timothée Chalamet is kezd szép lassan felnőni ahhoz a pozícióhoz, amit Hollywood szán neki, és teljesen bizonyos, hogy sok nagyszabású produkcióban látjuk majd őt viszont. Remekül képes volt visszaadni azt az utat, amin Paulnak végig kell mennie, és egyáltalán nem hatott idegennek az az éles váltás, ahogyan a nép és az Arrakis bolygó érdekében végül pontosan azzá vált, amitől korábban annyira rettegett.
Rebecca Ferguson és Javier Bardem játékára sem lehet panaszunk, ugyanez igaz a visszatérő Gurney Halleckre, vagyis Josh Brolinra is, de épp itt az ideje, hogy kitekintsünk az ellenséges oldalra, sőt inkább oldalakra is.
A félelem az elme gyilkosa
Egyrészt ugyanis itt vannak a velejükig romlott, gonosz Harkonnenek, élükön az elvetemült és gátlástalan Vladimir báróval. Stellan Skarsgård már-már felismerhetetlenségig elmaszkírozott karaktere a korábbi adaptációkkal szemben nem egy groteszk, komikusan elhízott figura, hanem egy olyan könyörtelen hústorony, akinek látványától megfagy az ember ereiben a vér. A Dave Bautista által alakított Glossu Rabbannak ezúttal kevesebb szerep jut, feltűnik ugyanis a színen egy új versenyző, Feyd-Rautha Harkonnen, akit Austin Butler még Skarsgårdnál is félelmetesebben tudott eljátszani. Az ifjú Feyd-Rautháról süt, hogy egy vérengző szociopata, aki mellett senki sincs biztonságban. Külön jó volt látni egyébként a Harkonnenek anyabolygóját, a Giedi Prime-ot, ami, maradjunk annyiban, meglehetősen hangulatosra és ezzel együtt gigerien parára sikeredett.
A Harkonnenek kívül viszont itt van még nekünk IV. Shaddam császár, azaz Christopher Walken, illetve Irulan hercegnő, vagyis Florence Pugh. Nos, velük egy fokkal már kevesebb a dolgunk, ugyanis nem kapnak túlzottan sok képernyőidőt. Pugh sokak szerint korunk egyik legtehetségesebb fiatal színésznője, és most is helyt tudott állni az eltökélt Irulan szerepében, de valljuk be, ez azért nem kívánt akkora erőfeszítést tőle. Fokozottan igaz mindez Walkenre is, aki kisujjból kirázta Shaddam császár egy-két rövidke jelenetét.
A félelem kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet
Mind fényképezés, mind zene terén szédítő tud lenni a Dűne: Második rész, ami komoly libabőrt fog okozni a nézőknek, ezek a jelzők viszont most tényleg abszolút pozitívak. Egy olyan grandiózus művet sikerült Villeneuve-éknek nagyvászonra álmodniuk, amit mindenképpen moziban kell megnézni, annyira szép a képi világ, annyira egyben van a vizuális körítés, olyan tűpontosan el vannak találva a hangok. És ezek mellett maga a sztori sem csorbul, nem véletlen, hogy Frank Herbert fia, Brian Herbert is nagyon pozitívan nyilatkozott a filmről, egészen pontosan a következőket mondta:
"Megnéztem a Dűne: Második részt egy zártkörű stúdióvetítésen, és örömteli látni, hogy apám történetét ilyen nagy gondossággal mesélték el. Az új film a Dűne első részével együtt messze a legjobb filmes interpretációja Frank Herbert klasszikus regényének, a Dűnének, ami valaha is készült."
Ennél nagyobb dicséretről pedig nem is álmodhatna egy efféle adaptáció. A Dűne: Második rész meglehetősen hosszú, összesen 165 perces játékideje még a szintén nem rövid első felvonásra is ráver kereken tíz percet, a néző viszont abban a szerencsés helyzetben van, hogy ez a közel három óra sokkal eseménydúsabb, és jóval tempósabban telik, mint anno a 2021-es film olykor tényleg ólomléptekkel vánszorgó percei. Magyarul abban az esetben, ha ti alapvetően szerettétek a 2021-es Dűnét, de nem voltatok teljesen kibékülve annak tempójával, akkor most jó hírekkel szolgálhatunk nektek. Oké, természetesen most se számítson eszeveszett rohanásra senki sem, ha Paulnak épp a végtelen homokbuckákon állva kell a semmibe bámulnia, akkor persze, hogy nem fogja elszalasztani ezt a remek lehetőséget erre, de ettől függetlenül azért érezni, hogy itt és most ölesebb léptekkel haladunk.
Annyira persze azért nem ölesekkel, hogy ne maradjon idő a látványos és jól koreografált harcjelenetekre, ezekből is kapunk szép számmal, legyen szó egy az egy elleni összecsapásokról, vagy hatalmas seregek csatáiról.
A Dűne: Második rész végén Denis Villeneuve világossá teszi, hogy ez még messze nem a teljes történet vége, sőt inkább valami sokkal grandiózusabb kezdete, de ez nem fogja meglepni azokat, akik tudják, hogy a rendező már hosszú ideje lobbizik azért, hogy megvalósulhasson az álma, és a folytatást, vagyis A Dűne messiása adaptációját is le tudja szállítani. Csak remélni tudjuk, hogy a Warner Bros. elégedett lesz majd a számokkal, és nem maradunk ki a monumentális sci-fi következő fejezetből. Sőt, igazából ott motoszkál az ember fejében a gondolat, hogy azért akad még pár regény abban a fránya Dűne-univerzumban...
