Van az úgy, hogy az ember leül pár sörre a barátaival, és a harmadik-negyedik kör tájékán eszébe jut valamelyiküknek egy világmegváltó ötlet, amit aztán a többiek hevesen támogatnak. Még talán a jegyzetek közé is felvésik, hogy tényleg biztosan ne felejtsék el, hiszen igazán kár lenne, ha reggel már nem emlékeznének rá.
Aztán másnap felkelnek, fejfájástól és dehidratáltságtól gyötörve megpróbálják kitalálni, mik akartak lenni azok a szavak, amiket heves izgalmukban és bódultságukban vegyes eredménnyel sikerült begépelniük, majd ezen agyalva kitámolyognak a konyhába, remélve, hogy a kávé megmenti őket az akkor épp biztosnak vélt haláltól.
A legtöbbször az ilyen ötletekből nem lesz semmi, és utólag visszatekintve az ötletgazdák le is vonják a következtetést, hogy mindenkinek így a legjobb. És van a másik eset, amikor valaki olyan idiótaságot talál ki, hogy a Borderlands játékokból készüljön egy film, és senki nincs a közelében, aki azt mondja, ne.
Mi az, hogy loot?
A franchise-nak több millió rajongója van, ezt az eladási számok is alátámasztják, de ha valaki azt állítja, hogy a sztori miatt szereti a Borderlands játékokat, egész biztosan lesz a közelében pár magasra szaladt szemöldök. A játékélmény adja el őket, a végtelen mennyiségű loot gyűjtögetése, a folyamatos darálás, a pusztában száguldozás, a lövöldözés flow-élménye és a kooperatív kalandozás lehetősége - lehetetlen feladat ezt egy filmben megragadni, vagy legalábbis erre építkezni. Eli Roth és csapata meg sem próbálta: még csak egy árva kikacsintás sincs a lootolásra, egyetlen alkalommal sem fordul elő, hogy egy karakter, teszem azt, lehajol, és felvesz egy fegyvert, lecserélve a már meglévőjét. Bár azt megemlítik, hogy sok fegyvergyár jött létre, és egy stukkert meg is neveznek, messze nem foglalkoznak annyit ezzel, amennyit kellett volna, ha a rajongók lelkét akarták volna simogatni. Láttunk már példát arra, hogyan lehet egy videojátékos világ elemeit felhasználva valami olyat alkotni, ami az átlag filmnéző számára is érdekes, de a rajongókat meg kiugrasztja a székükből: Rothék valószínűleg nem láttak ilyet. Tudjuk, hogy egy jó adaptációnak egyszerre kell önmagában helyt állnia, és közben tiszteletben tartania az alapanyagot, cinkoskodni a nézőkkel, különösen ha a humor központi szerepet kap. Még a The Last of Us sorozatban is elfért volna egy "milyen fura, hogy ennyi idő után itt egy teljes doboz lőszer" megjegyzés, nem hogy ebben a filmben valami hasonló.
A Borderlands adaptációja nagy vonalakban az első játék történetére épül, de változtattak rajta pár dolgot, átvettek elemeket a folytatásból is. A sztori középpontjában Lilith áll, egy fejvadász, aki a Pandora bolygón született, és miután elhagyta, nem kíván visszatérni oda. Ám az Atlas vállalat vezetője megbízza, hogy kutassa fel ott a lányát, mert ő a kulcs a bolygó mindenféle izgalmas dolgokat rejtő kamrájának kinyitásához - a lány nem más, mint Tiny Tina, egy nem igazán ép elméjű fiatal, aki nagyon szeret robbantgatni. Az ő pajtása Kevin Hart karaktere, Roland, egy valaha az Atlast szolgáló katona, illetve Krieg, egy nagy darab, elsősorban gyilkolni képes, néha random mondatokat ordító pszichó - így négyen alkotják a csapatot, amelyhez természetesen Claptrap is csapódik. Némileg meglepő módon a robot humora a legkevésbé kellemetlen az egész filmben, a Jack Black által megszólaltatott karakter beszólásai többnyire viccesek, még ha pont annyira infantilisek is, mint a játékban elhangzó mondatok voltak. Szinte minden más a pisi-kaki humor szintje, szörnyhúgyteleptől a lőszereket szaró robotig terjed, néhány igazán kellemetlen szexuális utalással.
Ja, hogy amúgy...
Az adaptáció története kapcsán a legbizarrabb, hogy nagy csavarként, mi több, A Nagy Csavarként tálalnak egy olyan infót az egyik karakterről, ami a játékokból még azelőtt kiderül, hogy egy lépést is tennénk. Mint a játékokat jól ismerő egyén, és így a film elsődleges célközönségének tagja, mindaddig, amíg el nem jutottunk a leleplezéshez, azon kattogtam, hogy miért hagyták ki ezt a kulcsfontosságú elemet, és amikor kiderült, hogy azért, mert az egész sztori ennek leleplezéséhez építkezett, majdnem kiestem a moziszékből. Ehhez borzalmas kliséken, fantáziátlan, már-már kötelező jelleggel a forgatókönyvbe írt eseményeken át vezet az út, a karakterek annyira sablonosak, amennyire csak lehetnek, ami kezdő színészeknél kisebb baj lenne, mint olyan legendáknál, mint Cate Blanchett vagy Jamie Lee Curtis.
Kevin Harttól talán senki nem várt sokat, nem nagy csalódás, hogy nem is kaptunk sokat: miután 10 percnek sem kellett eltelnie ahhoz, hogy a magasságával, vagy inkább alacsonyságával vicceljenek, nyilvánvaló volt, hogy a forgatókönyvírók nem törték össze magukat sem az ő karakterének, sem a többieknek a kidolgozásával. Roland egy hősies katona, aki tud lőni, meg kereket cserélni - ezzel összefoglaltam, amit tudni érdemes róla. Blanchett is láthatóan az ezzel párhuzamosan forgatott, több filmművészeti díjra jelölt Tárra használta minden energiáját, Jamie Lee Curtis meg reflexből hozta Tannis karakterét, de nem volt sok dolga vele - nem több, mint amikor egy-egy premierre vagy a lánya esküvőjére cosplaybe öltözve kell mennie.
A Tiny Tinát alakító Ariana Greenblatt szimpatikus, de nem annyira ripacs, mint lennie kellett volna, hogy hitelesen hozza a figurát, a játékban öreg, félszemű és kövér férfi, itt vékony, fiatal és nő Knoxx tábornokot megformáló Janina Gavankar - aki a játékosoknak amúgy a Star Wars Battlefront 2-ből lehet ismerős - egyenesen sértően rossz - nem kevésbé az Atlast játszó Edgar Ramirez. A helyzetet némileg mentette Gina Gershon mint Moxxi, bár nála a munka felét a jelmezzel és az ezzel járó jelentős dekoltázzsal elvégezték, és őt sem szerepeltették túl.
Nem sokszor jut eszembe a Cápasrác és lávalány kalandjai, de a CGI különösen az üldözős jeleneteknél azt idézte - máskor meg épp hogy teljesen vállalható volt, sőt a járművek, a jelmezek, a díszletek egész hitelesek lettek. Az elnyújtott utómunka, az újraforgatások eredménye lehet ez a disszonancia, azé, hogy ezen az egészen már mindenki túl akart lenni, aki a 2021-es felvételek óta várja, hogy kész termék legyen belőle. Bár Budapesten forgatták, a várost nem láthatjuk, ami talán nem akkora baj annak tükrében, hogy a Pandora bolygó a pusztulás földje, egy szeméttelep, ahol még a legélhetőbb települések is hullámpalákból meg konténerekből vannak összetákolva.
Valószínűleg az volt a terv a Borderlands filmmel, ami más adaptációkkal is: megszólítani egy új közönséget, amelynek tagjai aztán a friss élménytől fellelkesedve vetik rá magukat a játékokra. Ez viszont két okból is csak álom maradhat a készítők számára: egyfelől akkora az eltérés a film és a játékok által kínált élmény között, hogy ha bele is vágnak a nézők a Gearbox alkotásaiba, hamar elengedhetik, miután nyilvánvalóvá válik számukra, hogy miről szólnak (a Tales from the Borderlands spin-offok kivételével leginkább az agyatlan lövöldözésről és gyűjtögetésről), másrészt pedig ott a tény, hogy a Borderlands önmagában egy borzalmas film: nem látványos, nem igazán vicces, sem a világot, sem a karaktereket nem sikerült kifejezetten érdekesnek festeni. Ha ezt úgy nézem meg, hogy semmit nem tudok a Borderlands játékokról, nem lenne egy eleme sem, ami megragadt volna bennem, sőt azt érezném, ez A galaxis őrzőinek egy gagyi másolata, egy a Star Wars filmekből már kiszorult robottal. A széria játékosaként, aki látta már, milyen egy jól sikerült, kikacsintásokkal teli, valóban rajongóknak szóló adaptáció, külön sértve érezhetném magam.
Ennyi jól sikerült átirat után kellett már valami, ami visszabillenti a mérleget - sajnálatos persze, de ha a világ egyensúlya a tét, akkor inkább a Borderlandset áldozzuk fel, mint valami olyat, amit a közönség nagyobb becsben tart.
