Jellemzően viccek szoktak úgy kezdődni, ahogy a magyar mozikba A gyilkos járat címmel érkező Bullet Train indít, amelynek központi figurája a Brad Pitt által megformált Katica, egy nemrég megvilágosodott, a konfliktushelyzetekben az erőszak helyett a békés megoldást előnyben részesítő bérgyilkos. Akinek egyébként meggyőződése, hogy üldözi a balszerencse, mivel úton-útfélen azt tapasztalja, hogy úgy hullanak körülötte az emberek, akár a levéltetvek.
A gyomorrontás miatt kidőlt kollégáját helyettesítő Katica legújabb megbízatása ennek szellemében pofonegyszerűnek ígérkezik; mindössze fel kell jutnia a Tokióból Kiotóba tartó Sinkanszen szuperexpresszre, lenyúlnia egy aktatáskát, majd pedig az első adandó alkalommal leszállnia. Csakhogy, mint tudjuk, nem egy mázlis alkat.
Ugyanezen a járaton utazik Mandarin (Aaron Taylor-Johnson) és Citrom (Bryan Tyree Henry) is, két másik profi, akik a japán alvilág vezérének tékozló fiát kísérik a végállomásig egy aktatáskával (hoppá!) együtt. Míg mandarin szeret a kifinomult brit úriember szerepében tetszelegni, Citrom a Thomas, a gőzmozdony iránti rajongásával kergeti őt rendszeresen az őrületbe, és csal mosolyt a nézők arcára. Útjuk óhatatlanul keresztezi Katicáét, és máris adott egy konfliktushelyzet, amit akár békésen is meg lehetne oldani, ám a John Wicken még csak producerként edződött, majd az Atomszökével, a Deadpool 2-vel, valamint a Halálos Iramban: Hobbs & Shaw-val már rendezőként is bizonyított David Leitch erről egészen mást gondolt. Ezen a ponton jegyezzük meg, hagy a film alapjául szolgáló 2010-es regény szerzője, Kōtarō Isaka sem úgy álmodta meg a történetet, hogy az egymással udvariasan elcsevegő bérgyilkosok kézfogással szentesítik kölcsönösen gyümölcsöző megállapodásukat, és mindenki megy a maga dolgára.
Pacsi tehát nincs, bunyó ellenben annál több, amelyeket a szereplők szűk mozgásterét (ne feledjük, hogy egy 300 km/h-val száguldó vonatszerelvényen vagyunk) figyelembe véve koreografáltak meg, így mindent használnak, amik a kezük-lábuk ügyébe kerül az ominózus aktatáskától a tárolórekeszek ajtajain át a frissen vásárolt ásványvizes palackig. Bár Isaka írásától sem állt távol a fekete humor, Leitch rendezése könnyedebb hangvételű, ennélfogva az akciójelenetek állandó velejárója a humor (a verekedés a csendes kocsiban mindent visz), ami egyébként is remekül passzol Katica, valamint a már-már vele egyenrangú szereplővé előléptetett Mandarin és Citrom karaktereihez. Brad Pitt jól hozza a pacifista elveket a gyakorlatba átültetni próbáló, de folyton szerencsétlenkedő, az okosvécé tudásán ámuldozó, kicsit bárgyú bérgyilkost, ahogy a Ha/Ver filmekkel befutott Aaron Taylor-Johnsonról és a legutóbb a Marvel-féle Örökkévalókban látott Bryan Tyree Henry-ről is lerí, pokolian élvezték a forgatást. Kettejük között tökéletes a kémia, nem lepődnénk meg, ha a jövőben forgatnának közösen egy-két buddy movie-t.
Hozzájuk képest viszont látványosan a háttérbe szorul Hiroyuki Sanada és Andrew Koji apa-fiú párosa, a Kimura család története is csak a film végéhez közeledve válik hangsúlyosabbá. Természetesen nem ez az egyetlen eltérés, amivel a regény ismerői szembesülhetnek, köztük az egyik legrafináltabb gyilkos, a Herceg karakterével, de a kisebb-nagyobb változtatásokon ma már tényleg csakis az lepődik meg, aki még sosem találkozott adaptációval.
Miután az említetteken túl további bérgyilkosok is utaznak a vonaton, akiknek kivétel nélkül megvan a maguk célpontja, és nagyrészt tetteik mozgatórugójára is fény derül a bőséggel alkalmazott visszatekintéseknek hála, az egymással folyton összegabalyodó cselekményszálak egy szórakoztató, de azért távolról sem megfejthetetlen kirakóssá állnak össze, melynek az utolsó darabkái kevéssel a finálé előtt kerülnek csak a helyükre. A végeredmény olyan, mintha a John Wick, a Tőrbe ejtve és a Blöff nászából született volna.
Bár az említett flashbackek a történet megértése szempontjából szükségesek lehetnek, ám indokolatlanul elnyújtják a játékidőt (126 perc!). Mindenesetre a stílusos akció, a nagyszerű színészgárda örömjátéka, és a legdurvább jelenetek élét is hatásosan tompító humor az iménti kifogások, és a helyenként teljesen elszállt CGI dacára is anélkül cipelik át a célvonalon A gyilkos járat szerelvényét, hogy különösebben megizzadnának. A kimondottan szellemes cameók miatt pedig külön beírtam egy jókora piros pontot a stábnak, megérdemlik.