Történt már veletek olyan, hogy megszámlálhatatlanul sok játékóra után villámcsapásként ért a felismerés, mennyi időt töltöttetek (pocsékoltatok el) az illető játékkal? A megvilágosodás pillanatáig azonban csak a következő feladat lebegett a szemetek előtt, és minden erőtökkel azon voltatok, hogy még azt is teljesítsétek. Ma már nem titok, hogy a játéktervezők számos pszichológiai trükköt bevetnek annak érdekében, hogy rákattanjunk a játékaikra, minél többen és minél többet játszunk, folyamatosan fizetve a hozzáférésért és a prémium tartalmakért. És nem csinálják rosszul, mert a játékipar virágzik, mi pedig szeretünk játszani.
Étel, szex, játékok…
A trükkök alapvetően a pszichológiai szükségleteink kielégítésére irányulnak, és a legegyszerűbbektől az igazán rafináltakig terjednek. Nem nehéz átlátni, hogy a játékok legfőbb célja sikerélményt és örömöt nyújtani, elhitetni velünk, hogy mindenre képesek vagyunk. A természetes jutalmakhoz hasonlóan, amilyen az étel és a szex, a játékokban megélt sikerek is dopaminnal árasztják el az agyunkat. Furcsának tűnhet, hogy például egy virtuális díszállatka megszerzése (ami egyébként teljesen hasznavehetetlen) is dopamint szabadíthat fel az agyunkban, de evolúciós túlélésre tervezett, évmilliókkal ezelőtt fejlődött agyunk nem igazán képes különbséget tenni a (túlélésünk szempontjából) hasznos sikerélmények és a virtuális sikerek között (ehhez a témához kapcsolódik a 2014/03-as számban megjelent „Magukkal ragadó játékok: virtualitás vagy valóság” című cikkünk is). Kifogni egy halat, beérni a célegyenesbe vagy megszerezni egy álom-Ferrarit a Need for Speedben mind-mind dopamint szabadítanak fel az agyunkban, mivel saját kompetenciánkról tanúskodnak, amely utóvégre hozzásegít minket a túléléshez (evolúciós szempontból a végső és legfontosabb célhoz).
A kevesebb itt is több
A játékoknak meglehetősen könnyű dolguk van, hiszen annyi virtuális jutalmat adnak nekünk, amennyit csak akarnak. Mégis gondosan ügyelnek a megfelelő adagolásra, mert ahogy a bölcs szólás is mondja: jóból is megárt a sok. A túl sok jutalom túl sok dopamint szabadít fel az agyban, ez azonban egy idő után az érzékelés tompulásához vezet, vagyis egyre kisebb intenzitású örömmámort okoz. A játéktervezők ezért nagyon figyelnek arra, hogy megfelelően adagolják számunkra az örömöt. Eleinte bőkezűek, csak úgy jönnek a sikerek, potyog a loot, hogy minél erősebben elköteleződjünk a játék iránt. Észrevétlenül, persze. Aztán lassan-lassan egyre nehezebbé válnak a feladatok, és ritkulnak a komoly jutalmak. Sőt – a szerencsejáték-automatákhoz hasonlóan – sosem tudhatjuk biztosan, hogy mikor kapunk valami igazán különlegeset. Ilyen módon egyrészt értékesebbnek érezzük a nyereményeket, másrészt nem szokunk hozzá a jóhoz, ami csökkentené a felszabaduló dopamin okozta mámort. Ugyanakkor, a játék későbbi szakaszaiban is elég gyakran hagynak nyerni minket ahhoz, hogy ne pártoljunk el a játéktól (mert hát ne legyenek illúzióink, nyerni csak akkor nyerhetünk, ha azt a játéktervezők is úgy akarják).
Önmegtartóztatás: a boldogság kulcsa
Egyes játékok (jellemzően az ingyenes mobiljátékok) odáig mennek a dopamin adagolásának szabályozásában, hogy korlátozzák, mennyit játszhatunk egyszerre az adott játékkal. Például a következő Candy Crush mystery questre 24 órát kell várnunk. A szüneteket természetesen úgy iktatják be, hogy égjünk a vágytól, hogy minél előbb folytathassuk. Pont, mint a sorozatoknál, amelyek véletlenül mindig a legizgalmasabb pillanatban érnek véget. És ez remekül működik. Kísérletileg is igazolták, hogy az önmegtartóztatásnak pozitív hatása van a jólétre és a boldogságra. Egyetemistákat három csoportba osztottak: az önmegtartóztató csoporttól azt kérték, hogy egy hétig egyáltalán ne egyenek csokit, a másik csoportnak adtak hét nagy tábla csokit, és arra kérték őket, hogy annyit egyenek belőle egy hét alatt, amennyi jól esik, a harmadik csoportnak pedig nem adtak sem csokit, sem semmiféle útmutatást arra nézve, hogy mennyi csokit fogyasszanak. Egy hét múlva behívták őket a kutatólaborba, megkínálták őket csokival, és felmérték, hogy melyik csoportnak mennyire esett jól az édesség, mennyire növelte az örömérzetüket. Ahogy józan paraszti logikával is várható volt, az önmegtartóztató csoport nagyságrendekkel jobban élvezte a csokit, mint a másik két csoport. Ezek alapján jobban járunk, ha nem állítjuk át a telefonunkon a dátumot, hogy kicselezzük a Candy Crush 24 órás időkorlátját.
Mint a mesében
A virtuális jutalmazás azonban csak a felszín. Valójában a játékok teljes valójukban vonzóak. Ugyanis egy jó játék nem más, mint alternatív valóság, egy utópisztikus boldogságvilág, ahol minden úgy van, ahogy lennie kell (és kellene lennie a valóságban is). Tetteinknek érezhető következményei vannak, tudjuk, mit mért csinálunk, mindennek helye, értelme és értéke van. Egyenlő esélyekkel indulunk, és biztosak lehetünk abban, hogy ha eléggé kitartóak vagyunk, annak hamarosan meg lesz a jutalma. A feladatok testhezállóak, mindig pont akkora kihívást nyújtanak, amekkorával még éppen meg tudunk birkózni, de erőfeszítés nélkül nem menne – így maximalizálható a sikerélmény. A játékok észrevétlenül vezetnek végig bennünket egy tanulási folyamaton: ahogy egyre többet játszunk, egyre magabiztosabbak leszünk, egyre sikeresebbek, és egyre nagyobb kihívásokat is képesek vagyunk legyőzni. Míg eleinte a Guitar Hero easy szintjén is összetévesztjük a zöld, a sárga és a piros gombokat, kitartó gyakorlással irigyelt rocksztárokká válhatunk. Egy expert szinten abszolvált Guns N’ Roses szám pedig egészen elképesztő mennyiségű dopamint képes felszabadítani. Továbbá – jó esetben – nem csak saját képességeinket, de a játék alakulását is uraljuk, mi döntjük el, hogy mit és milyen irányba szeretnénk befolyásolni.
Titkok és kihívások
Szintén szót érdemelnek a kihívások és a titkok. A kihívások olyan feladatok (szellemi vagy ügyességi), amelyek kirángatnak minket a komfortzónánkból, erőfeszítés nélkül ugyanis nem tudjuk teljesíteni őket. Az erőfeszítések révén pedig akaratlanul is tanulunk, fejlődünk, új képességekre és nem utolsósorban magabiztosságra teszünk szert, ezek az érzések pedig mélyen belénk vésődnek, és újabb kihívások keresésére ösztönöznek bennünket. Hasonló pszichológiai jelentőségük van a titkoknak is. A történetbe ágyazott kérdések, titokzatos események felkeltik természetes kíváncsiságunkat, és ezáltal mélyen bevonnak minket a játékba. A kíváncsiság belénk kódolt, evolúciós örökségünk, mely felfedezésre ösztönöz. Kíváncsiság nélkül nem lenne fejlődés, és nem tudnánk hatékonyan alkalmazkodni a környezetünkhöz, mert nem lennénk fogékonyak alternatív gondolkozási módokra és megoldásokra.
Együtt minden jobb
A trükkök trükkje pedig minden trükkök legegyszerűbbike: a játékok társas volta. Az egyedüllétben elért sikerek olyanok, mint a gokartozás a Hungaroringen, a társas elismerés viszont olyan, mint egy F1-es kör Monte Carlóban. Ezt az elvet ma már az egyjátékos játékok egy részénél is alkalmazzák azáltal, hogy eredményeinkkel eldicsekedhetünk ismerőseinknek a Facebookon vagy a játékok dicsőségfalain. A csapatban elért sikerek ugyanakkor mindig többek az egyénileg megtapasztalt sikereknél, hiszen társas szükségleteinket is kielégítik, tovább fokozva az eufóriát. Mindebben pedig az a legszebb, hogy hiába vagyunk racionálisan tudatában annak, hogy melyik játékelem milyen célt szolgál, attól még a recept ugyanúgy működik.
A cikket Király Orsolya szociológus és Nagygyörgy Katalin pszichológus írták, akik az ELTE Pszichológiai Doktori Iskolájának Ph.D. hallgatóiként néhány éve Dr. Demetrovics Zsolt vezetésével vizsgálják a videojátékok pszichológiai vonatkozásait.
