Viszonylag kényelmes dolga van a filmeseknek, ha olyan játékot kell adaptálniuk, aminek nincs túlzottan kidolgozott vagy átgondolt sztorija. Ha az alapokat átveszik, az építkezésben már szabad kezet kaphatnak, és nagyon jól tették a Sonic, a sündisznó készítői is, hogy nem ragaszkodtak görcsösen mindenhez, mert így egy néhol kicsit fura irányokba kilengő, de összességében elfogadható filmet kaptunk - egy teljesen korrekttül megrajzolt Sonic főszereplésével.
A sün rögtön a cselekmény elején, egy gyűrűvel előidézett portálon keresztül elhagyja a hurkokkal teli szigetet, ahol gyermekként szaladgált gyorsan, majd több kitérő után a Földön, Green Hills kisvárosában landol, ahol próbál csendben meghúzódva boldogulni. Titokban elkezd kötődni a város rendőréhez, Tomhoz, illetve párjához, Maddie-hez; mikor például együtt filmeznek, Sonic az ablakon keresztül figyelve tart velük. Csak hát mégis rohadtul magányos, és ez végül abban csúcsosodik ki, hogy körbe-körbe szaladgál egy baseball pályán, feltöltődik elektromossággal, és kisülést idéz elő a környéken.
A kormány terrorcselekményre gyanakszik, és minden ellenérzés ellenére felbéreli Dr. Robotnikot (Jim Carrey), hogy járjon utána a jelenségnek - ő meg nyilván hamar előtérbe helyezi a saját érdekeit. Sonic nem akar maradni, tudja, hogyha valahol lelepleződik, mennie kell, viszont mivel egy szerencsétlen véletlen miatt egy portálon keresztül egy San Francisco-i felhőkarcoló tetejére ejtette gyűrűit, kénytelen azokat visszaszerezni, és ebben a terroristának nyilvánított Tom segíti, ugyanis bár a mozgással nincs baja Sonicnak, a tájékozódás problémás számára.
Részben egyfajta félig-meddig road movie lesz belőle autós üldözésekkel, kocsmai bunyóval, illetve látványos, időmegállítós pillanatokkal, amiket valószínűleg az X-Men filmek Higanyszálas jelentei inspiráltak. Ha nagyon meg akarunk mindent magyarázni, leállhatunk pörögni azon, hogy miért nem akadnak ki egy útszéli bárban egy kék sündisznó kinézetétől, de ez nem az a film, ahol az ilyen részleteket kell elemezgetni (a befejezés logikátlanságába, valamint abba, hogy miután lerombolták fél San Franciscót, miért nem volt ez megfelelően szankcionálva, inkább bele sem megyek).
Jim Carrey szerepeltetése nagyon is tudatos volt a készítők részéről. Egyrészt azért, mert miatta a szülők is szívesebben ülnek be a filmre, másrészt azért, mert nincs az az esetlen gonosz, akit Carrey ne tudna jól megformálni. Fantasztikusak a párbeszédei minden jelenetében, teljesen hagyták őt kibontakozni; az egyszerűbb és hosszabban felvezetett poénjai egyaránt ütnek. Igazából jobban is tették volna, ha teljes mértékben rá hagyják a humort, nem szúrnak be teljesen indokolatlan fingós vicceket, amik nyilván működnek a nagyon kis gyerekeknél, de akár el is hagyhatták volna őket, volt ezek nélkül is elég olyan poén, amit gyerek és szülő egyaránt értékelhetett. Robotnik adaptálása szintén jól sikerült; durva, hogy a robotok, drónok és a vezető nélküli járművek már mennyire a jelenünk részei, nem kellett a filmeseknek sem túlgondolni őket.
A Sonic, a sündisznó azoknak a szülőknek való, akik szeretik a karaktert, és szeretnék a kék sünt megismertetni gyermekeikkel, aztán esetleg együtt fogyasztani a Sonic-játékokat. Érdekes az a kettősség, amivel a két különböző korosztályt próbálják megfogni: a felnőtteknek popkulturális utalások tömkelegét kínálják Halálos iramban és Flash kapcsokkal, a gyerekeknek meg floss-táncot, mert az most a menő (valószínűleg már nem az, de nem vagyok naprakész általános iskolás trendekben).
Ez a film nem olyan, mint egy Pixar alkotás, nincs benne nagy tanulság vagy mély mondanivaló, de könnyed délutáni kikapcsolódásnak megfelel, és tolhat egyet a SEGA sorozatának népszerűségén, ha beválik a mesterterv. Ha pedig elegen nézik, második rész is lesz, mint arra a stáblistás jelenet elég szemérmetlenül utalt.
