A Mafia III olyan, mint az igazi celebek, hiszen aki csak kapcsolatba került vele, az heves érzelmekkel reagált az interakcióra, de olyan nem akadt, akiből semmit ne váltott volna ki. Pont ez az oka annak, hogy a kiadó úgy határozott, Lincoln Clay kalandjai nem maradhatnak a monitorba zárva, hanem egy olyan területet is meg kell hódítania, amit a modern kor ifjúsága már sokkal kevésbé ismer.
Talán van már, aki kitalálta, hogy a Mafia III könyv formájában is megjelenik, ami már csak azért is jó, mert így biztosan nem lesznek optimalizációs gondok, nem zavar be a finoman szólva is véleményes grafika, és nincsenek hülyén megválasztott mentési pontok. Mivel a GameStar csapata nyitott szemmel és füllel jár a világban, ügynökeink pedig bárhová beszivárognak, így sikerült megszereznünk egy rövid részletet a készülő maffiaregényből. Fogadjátok szeretettel:
"...Lincoln a léckerítéssel védett építkezés előtti járdán állt, és azon töprengett, vajon miként lehet az, hogy az utca egyik végén sötét éjszaka van, amit csak a gyér fényű kandeláberek világítása tör meg, míg a másikon végén olyan, mintha alig lenne több délután öt óránál. De nem gondolkodhatott sokáig, mert egyrészt ez nem illik a karakteréhez, másrészt a fejlövés okozta sérülés a komolyabb agytornáknál migrénszerű fejfájást okozott. És egyébként is, nem azért jött az építkezéshez, hogy hiábavalóságokon elmélkedjen, hanem azért, mert egymaga kellett, hogy több tucatnyi Marcano bérenccel végezzen. Persze, hívhatott volna segítséget, de azok a fiúk valahogy mindig mellé lőttek, és olyan is előfordult, hogy szimplán besétáltak a tűzvonalba, így Linc kénytelen volt olykor maga kilőni őket. Apropó lövések! Jöhet a fegyvernepper! Szerencsére annyit vásáolt már, hogy a kereskedő házhoz jön, így mielőtt bement az építkezésre, megvárta, hogy a jellegzetes narancssárga autó megérkezzék. Nem is telt el sok idő, a jármű befordult a sarkon, odakanyarodott Lincoln elé, kettőt dudált, ám sebességét nem csökkentve el is húzott az ellenkező irányba, miközben felhajtott a járdára, elütve két járókelőt, és kidöntve a közvilágítást. "Ebből már nem lesz fegyver..."-gondolta Lincol, miközben testméreteit meghazudtoló ügyességgel futni kezdett. Pillanatra eszébe jutott, hogy mennyire unja már ezt a mókuskereket, ami semmi másból nem áll, mint folyton nevenincs senkiket kinyírni, hogy közelebb kerüljön a kerület vezéréhez, akinek a torkát elvágva Marcano is elérhetőbbé válik.
Ellenséges területen Lincoln két dologban bízhatott. Az egyik a fegyverek ereje, a másik a füttyszó. Ez utóbbi mágikus hatalommal bírt a hetvenes évek világában, mert segítségével bárkit (de tényleg) sikerült elcsalnia a többiektől, hogy utána késsel átvághassa a torkát, vagy sarokkal szétrúghassa a fejét. De a vietnami veterán úgy döntött, ez most nem a füttykoncert ideje, hiszen hol van már március 15, ezért inkább a lőfegyverekre bízta magát. Belépett az építkezés területére, ahol rögtön az első sarok mögött három ballonkabátos gengszter csevegett, vidáman cigarettázva. Lincoln nem teketóriázott sokat, kézigránátot dobott közéjük, mire hangos riadalom tört ki, ám a detonáció következtében az előbb még mosolygós emberek úgy szálltak szanaszét, mint vidám óvodások, mikor kirepülnek a hintából. A zajra természetesen felfigyelt a többi rohadék, és olyan trágárságokat kiabáltak a színes bőrű támadó felé, ami egyáltalán nem fehér embernek való. A következő 5-10 perc is így telt. Lincoln megfontoltan haladt előre, folyton fedezéket keresve (milyen fura, az összes tereptárgy akkora volt, hogy pont befért mögé), miközben időről-időre kihajolt, és jól irányzott lövésekkel ritkította ellenségeit. De mindez nem is csoda, hiszen hűséges társa, a Riot 550 olyan fegyver hírében állt, amivel szemben nincs helye kérdésnek. A sörétes puska úgy repítette hátra a gengsztereket, hogy azoknak még annyit sem volt idejük kimondani: "Micsoda? A Dragon Age II kilencvenöt százalék?" Hozzá kell tenni, hogy ellenfelei is segítettek kicsit a dologban, mert bár akadt olyan, aki fedezékbe bújt, a legtöbben inkább csak futottak egyre közelebb, kiabálva és lövöldözve, mígnem tárazásra került sor, és ilyenkor Lincoln gond nélkül le tudta őket puffantani.
Nem félt, és egy pillanatra sem ingott meg, hiszen tudta, három csík az élet, és amíg ebből legalább egy is van, addig neki nem történhet sok baja. Sőt, idefelé jövet egy közeli boltocska hátsó részében beszerzett egy golyóálló mellényt is, ami újabb csíkkal járult hozzá a túléléshez, bár azt mai napig nem tudja senki, hogy mi a francot keres egy sarki kocsma eldugott részén kevlár mellény. De mindez mit sem számít most, amikor végre eljutott Marcano alvezéréhez, akivel bár kedélyesen el is cseveghetett volna, inkább úgy döntött, átvágja a gigáját. Újabb kerület került így a kezére, már csak azt kellett eldöntenie, kinek a gondjaira bízza.
A véres hullák között autójához sietett, hiszen találkoznia kellett alvezéreivel, az előbb említett kényes kérdés megvitatása miatt. A gázra taposott, de nem sietett, mert szerette nézni, ahogy a város mindennapi életét éli, és a felkelő nap fénye amúgy is elvakította kicsit. Az emberek az utcákon sétáltak, mind mentek valahová, de akadt, aki egykedvűen csípőig süllyedt a járdában, míg mások a villanydrótok magasságában autóztak. Nem volt ez meglepő arrafelé, amerre ő lakott, hiszen olyan is előfordult már, hogy ő maga esett be az út alá, így alulról láthatta, hogy mi zajlik a felszínen. De most alighanem elbambult, mert olyan finoman, hogy szinte maga sem vette észre, mégis nekikoccant egy rendőrautónak, ami azonnal heves szirénázásba kezdett, és a rend éber őrei máris tucatszámra küldték Lincoln felé a golyókat. A karosszérián csak úgy kopogtak a becsapódó lövedékek, de ami még rosszabb, szinte az első lövés eltalálta az egyik gumit, így a jármű irányítása lényegesen nehezebb lett. Egyetlen megoldás volt csupán a menekülésre: belehajtani a csatornába, hátha oda nem követik. Teljes gázzal szakította át a part menti korlátot, és úgy csapódott a vízbe, mint az aszteroida, ami egykoron kipusztította a dinoszauruszokat. Kimászott a süllyedő járműből, és olyan kartempókkal folytatta a menekülést, amit még Johnny Weissmuller (ő játszotta az 1932-ben bemutatott Tarzan, a majomember főszerepét) is megirigyelte volna. Csakhogy a rendőrök sem voltak restek, mert bár a két autóból az egyik tanácstalanul kanyargott a parton, neki-neki ütközve a forgalom többi résztvevőjének, a másik egyenesen Lincoln után száguldott a csatornába, és sofőrje a víz tetején állva (alighanem valami Jézus rokon lehetett) továbbra is rendületlenül sorozta a férfit. Csakhogy semmi nem tart örökké, így végül megszabadult üldözőitől, és folytathatta útját a találkozóhelyre.
Szövetségesei már várták, és szemükben ott csillogott az izgalom, hogy vajon ki kapja meg a frissen szerzett kerületet? Lincoln mondott néhány mondatot azon a mély, kissé reszelős hangján, ami olyan mintha mindig éppen akkor ébredt volna, de közben szemügyre vette a többieket. Cassandrával kezdte, akitől a hideg futkározott a hátán, mert ez a vuduringyó bár nem tűnt veszélyesnek, mégis olyan volt, mint egy áspiskígyó, nem is beszélve arról a mikrofonfrizuráról, amit a fején hordott. Az ember simán elhitte róla, hogy bármelyik pillanatban denevérré változik, és kiszívja a vérét, vagy ha ezt mégsem, akkor egy apró szalmabábút szúrogatva halálos betegséget küld rá. Aztán ott volt Thomas Burke, a roncstelepet üzemeltető ír szeszkazán, aki többet fogyasztott óránként, mint egy V8-as Oldsmobile, és ha volt egy józan pillanata, azonnal elsírja magát (vagy akár részegen is, szóval mindegy). Végezetül pedig Vito Scaletta, aki állítólag a második világháború után egész nagy karriert futott be, csakhogy neki is van az a pénz, amennyiért korpásodik a haja, így szerepet vállalt a Mafia III-ban, ez pedig nagyban csökkentette az ázsióját. Vito nagyon furán öregedett, mert ráncos arca úgy nézett ki, mintha egy kétszáz forintos uborkahámozóval simán le lehetne fejteni róla a felső néhány centis réteget. De ami még érdekesebb, hogy míg korábban mindenki csendes alaknak ismerte, mostanra egészen harsány fickó lett, márpedig ez régi barátai számára igen furcsán hatott.
Sokáig töprengett, hogy mi legyen, sőt, az is megfordult fejében, hogy hagyja a francba ezt az egész olaszmaffiás, vérbosszús, meg kerületmegszerzős baromságot, ám ekkor eszébe jutott olasz gyökerekkel rendelkező nagyapja, aki két generációval korábban Lost Heaven városában taxisként kereste a kenyerét, mígnem beszippantotta az alvilág. Lincoln sok történetet hallott ezekről az időkről, és mindegyikben az volt a közös, hogy állítólag akkoriban minden jobb volt. Nagyapja élete egyáltalán nem volt unalmas, pályája bővelkedett fordulatokban, és akik még ma is emlékeznek rá, mind azt mondják, Lincoln nyomorúságos kis szervezete a nyomába sem ér. De ezt ő nem hagyhatja. Igenis lesz olyan, mint nagy elődje...csak még azt nem tudja, hogyan. Talán DLC-kel? Vagy egy következő résszel, amit ismét csehekre bíznak?"
Nos, ennyi az, amit a GameStar megszerzett a könyvből, de van egy olyan gyanúnk, hogy az ilyesfajta silány írás semmivel sem lesz sikeresebb, mint maga a játék.
