Szeptember eleje óta forrt a videojátékos sajtó és a közösségi oldalak, #GamerGate hashtaggel ellátott posztok ezrei születtek, és ahova fajult az egész, azt nem túlzás háborúnak nevezni – az olvasók és az újságírók között. Mielőtt azonban a kedves GameStar-olvasók hadseregbe verődve indulnának meg a szerkesztőségi erőd felé az elnyomó mazur fejét követelve, gyorsan szögezzük, le, hogy ez a háború az angolszász sajtóban zajlott, és főleg az interneten. Hogy miért érdekes mégis nekünk? Mert olyan kérdéseket vet fel, amelyek az egész játékipart érintik, és mert olyan méretű a balhé, hogy annak nemzetközileg is érezhető hatása lehet.
Az egész ügy egy banális trollkodással indult még augusztusban. Egy Zoe Quinn nevű indie játékfejlesztő hölgy szakított a pasijával, mire a sértett önérzetű férfi nem túl elegáns módon elkezdte az interneten teregetni a szennyest. Azt állította, hogy Quinn több illetővel is megcsalta őt, többek között a Kotaku egyik újságírójával. A sztorit erős túlzásokkal felkapta a nem éppen visszafogottságáról ismert Reddit, illetve a legsötétebb trollkeltető, a 4chan, és villámgyorsan terjedni kezdett a „rohadt ribanc” története, aki azért fekszik le újságírókkal, hogy jó értékelést kapjon a játéka. Ahol csak megemlítették, kigyulladtak a kommentdobozok, aztán már a játéksajtó is kénytelen volt foglalkozni vele – illetve amikor nem foglalkozott, az lett a kényes kérdés, hogy miért nem. Cikk cikket, komment kommentet, moderálás moderálást követett, és szeptemberre a GamerGate-botrány eléggé eltávolodott a kezdetektől, három fő kérdéskör bugyogott fel a hashtagmocsárból. A bulvárlapokba illő indulás ellenére meglepő módon mindhárom értelmes, és érdemes beszélni róluk.
I. Nők a kód mögött
Az egyik ilyen kérdés a nők szerepe a játékokban, illetve a játékiparban. A Quinnt ért becsmérlő kommentek egy jelentős része a nemére vonatkozott. Erre reagálva a nő védelmére kelt a netszerte ismert gamerfeminista, Anita Sarkeesian, amivel azt érte el, hogy magára rajzolt egy szép nagy céltáblát. Őt ugyanis, ha lehet, még jobban osztották, mint Quinnt, olyan konkrét fenyegetéseket is kapott, hogy átmenetileg elköltözött otthonról, és az FBI online zaklatásra szakosodott emberei is vizsgálódni kezdtek. Ezzel a trollok azt érték el, hogy a játéksajtó egy része nőgyűlölőnek bélyegezte a GamerGate-mozgalom egy részét, teljes joggal.
A „dögölj meg, ribanc” tartalmú kommenteket nem is lehet menteni, viszont az nem véletlen, hogy a gyengébb nem ilyen indulatokat bírt kiváltani a trollokban. A feministák ugyanis az elmúlt években megtalálták a videojátékokat. Ebből születtek jó dolgok is, mert egyrészt maga az iparág történelmi okok miatt férfiakkal telített, másrészt a nők játékbeli megjelenését is igencsak lehet firtatni. Csakhogy a gamerfeminizmus annyira átesett a ló túloldalára, hogy az már néha irritáló. És éppen Sarkeesian az egyik vérgőzös feminista, aki túlkapást lát minden lelőtt vagy lenge ruhás pixelnőben (vagy éppen azok hiányában) – még akkor is, ha azt a történelmi környezet indokolja (mint például a Red Dead Redemption esetében; a vadnyugaton nincs értelme teljes egyenjogúságot keresni). Bármi is mozgatja őt, tegyük hozzá, hogy a figyelmet sikerült kivívnia, nyilván egy kierőszakolt vitával már a tévébe is sikerült bejutnia, ügyes.
A Sarkeesianhez hasonlók – helló, Patricia Hernandez! – patikamérlegen akarják látni a férfi és női egyenlőséget, és nem fogadják el, hogy ez az egyenlőség csak nagyon lassú változás árán érhető el a játékokban, ha egyáltalán. Már csak a technikai háttér miatt is: két választható férfikaraktert némi átskinezéssel, kis módosításokkal sokkal könnyebb lefejleszteni, mint egy férfit és egy egészen más anatómiájú nőt (nem véletlen, hogy az új Assassin’s Creed játék E3-as demójában négy, egymáshoz eléggé hasonlító férfi orgyilkos gyilkolt). Sarkeesian és társai már régóta a gamertársadalom begyében voltak, nem meglepő, hogy a GamerGate-trollok rájuk zúdították minden mérgüket. Ez persze nem menti a durva megnyilvánulásokat, de tanulságként annyit talán le lehet vonni, hogy bár a nők játékbeli egyenlőségén bőven van még mit javítani, egyes gamerfeministák kicsit túltolták a biciklit az elmúlt években, és a fontolva haladás forszírozása talán célszerűbb lenne, mint az asztalt csapkodni valamelyik YouTube-csatornán.
II. Az a béna, korrupt sajtó
De az (anti)feminista szál sok GamerGate-támogató szerint csak terelés; persze, persze, trollok vannak, de az igazi probléma az, hogy a játéksajtó túlzottan összemelegedett a fejlesztőkkel és a kiadókkal – és erről nem nagyon esik szó. És sajnos ebben van valami, mármint abban, hogy a sajtó egy része hallgat. A Kotaku ugyan tisztázta a Quinnel kavaró újságírót a korrupció vádja alól, de egy szerkesztői okoskodáson túl nem nagyon foglalkozott a mozgalommal. A Polygon is bőven hírértékén alul kezelte az ügyet, nem is beszélve a mindenféle OfficialMagazine-okról.
Pedig ezen a téren is elég régóta gyűlik a frusztráció a játékosokban, mert a múltban kiderült pár mocskos ügy (Driv3rGate, az első Kane & Lynch-játékot lehúzó Jeff Gertsmann kirúgása a GameSpottól, és még sorolhatnánk), ami egyértelműen jelzi, hogy a játéksajtóban is előfordulnak súlyos sajtóetikai vétségek, már ha szabad ilyen múoszosan (MÚOSZ: Magyar Újságírók Orszégos Szövetsége – a szerk.) fogalmaznom. Quinn sztorija kapcsán nagy vonalakban az merült fel, hogy az indie fejlesztői szcéna (ami a nagyvállalati fejlesztőgyáraknál eleve barátságosabb környezetnek tűnhet) túlságosan beépült a sajtóba, illetve az újságírók nem elég kritikusak az indie-vel szemben, de gyakran az aktuális AAA-játékokkal szemben is túl elnézőek.
Egy ilyen vádra reagálni kell, rendesen kibeszélni – ez nem történt meg minden elvárható orgánumban és fórumon, ezért a frusztráció ezen a téren is berobbant, és igazságtalan vádaskodások, teljesen felesleges káromkodások ásták még mélyebbre az árkot az újságírók és a GamerGate-mozgalom között. Aztán jöttek a még mocskosabb módszerek. Például GamerGate-párti hekkerek feltörték a Fez fejlesztőjének gépét, elérhetővé tettek egy csomó belső dokumentumot, majd egy olyan újságírói belső levelezéshez is hozzájutottak, amiben neves zsurnaliszták pont a GamerGate-ről beszélgettek. A dokumentumokban volt pár szerencsétlen megjegyzés (amiket nyilván nem a köznek szántak), illetve furcsa egybeesés (a Fez egyik díjáról), ami súlyosbította a válságot. De GamerGate-ellenes hekkerek is akadtak: ők az Escapist egyik fóruma ellen indítottak túlterheléses támadást – ez a fórum az egyik leglátogatottabb olyan hely, ahol szabadon ki lehet beszélni a botrányt.
III. Régi új identitások
A harmadik kérdéskör az előzőekből fakad: Mit is jelent ma az, hogy gamer vagy az, hogy játékújságíró? A botrány legszánalmasabb cikkei azok voltak, amelyek kifejtették, hogy a gamer mint fogalom megszűnt, illetve hogy a videojátékos újságírás halott. Miközben csupán arról van szó, hogy a világ játékos közössége (beleértve a sajtót) már sokkal heterogénebb, mint harminc, húsz vagy akár tíz éve, és ebből sok olyan dolog fakad, amit fel kell dolgozni (nyilván nem nőgyűlölő kommentekkel és nem is kotakus gőggel).
Gamernek lenni ma már nem azt a hardcore réteget jelenti, mint régen, mint ahogy a videojáték fogalma is sokkal szélesebb. Például vannak már olyan programok, amiket a művészfilm játékipari megfelelőjének lehet tekinteni, és van Candy Crush Saga is. És ezeknek is van közönsége, nem csak a legújabb FPS-nek vagy RPG-nek. Soha nem volt ennyi gamer a Földön, ennek inkább örülni kellene, nem pedig eltemetni a gameridentitást. És a sajtóra is igaz, hogy sosem volt annyi játékblog és -portál, mint ma – mi az, hogy a játéksajtó halott? Ja, hogy a régen ismert játéksajtó halott? Nos, ez sem igaz. Twitch-csatornák és lelkesedésből írt blogok sosem fogják kiváltani az olyan nagy orgánumokat, mint a Gamespot vagy a Polygon. Utóbbiaknak olyan forrásaik és lehetőségeik vannak, amilyenek előbbieknek soha nem lesznek, ezért mindig tudnak majd exkluzív híreket szállítani, így igény is lesz rájuk. De az is igaz, hogy a GamerGate-botrányból a sajtónak nagyon sok tanulságot le kell vonnia ami a szakmai etikát illeti (ezt egyébként el is kezdte, például a Kotaku, az Escapist és a Polygon is szigorította újságírói chartáját).
A GamerGate még nem ült el, folyamatosan születnek újabb cikkek, kommentek, köztük olyanok, amiket jó érzésű ember bottal sem piszkálna meg. Mostanra odáig mérgesedett a dolog, hogy egyik fél mellé sem lehet jó szívvel odaállni; mind az érintett újságírók, mind a GamerGate-támogatók nagy része szélsőséges, nehezen vállalható véleményt képvisel. Érdemesebb inkább kettőt hátralépni, megvárni, amíg elül a csatazaj, aztán építkezni a romokon.
