Manapság leginkább roguelike és roguelite játékokkal, valamint a FromSoftware alkotásaival és az azokra hajazó megjelenésekkel összefüggésben szokott beszédtémaként előkerülni a videojátékok nehézségi foka. A hőskorban nevelkedett gamerek azonban már rendelkezhetnek mostanra megkopott emlékfoszlányokkal olyan címekről, amelyek a maguk idejében sokkal nehezebbek voltak, mint a Dark Souls-trilógia, az Elden Ring, vagy akár a Returnal.
Legújabb toplistánkban az 1990-es évekre koncentráltunk, ebből az évtizedből idéztük fel azokat a játékokat, amelyek olyan piszkosul nehezek voltak, hogy örökre a tudatunkba égették magukat.
The Immortal (1990)
A zenéjét leszámítva egyetlen ember, Will Harvey készítette a The Immortalt, a játék eredetileg Apple IIGS-re jelent meg az Electronic Arts kiadásában, később saját portot kaptak az Amiga, Atari ST, DOS, Nintendo Entertainment System és Sega Genesis platformok is. Egy akció-kalandjátékról van szó, melyben egy névtelen varázslót irányítunk, aki egy goblinokkal és trollokkal teli labirintusban próbál boldogulni. Különböző varázslatokat szerez meg, de gyakran kénytelen közelharcba is bocsátkozni a szörnyekkel. Furmányos fejtörői és izzasztó harcrendszere mellett a The Immortalt könyörtelen, azonnali halált jelentő csapdái tették borzasztó nehézzé.
A játékos kénytelen volt minden mozzanatot előre megtervezni, elég volt egy aprócska hiba is a bukáshoz. A különböző verziók függvényében 7 vagy 8 pályás labirintus legvégére csak a legkitartóbbak jutottak el, egyedül ők nézhettek szembe a sárkánnyal.
Battletoads (1991)
Bár a kor vizuális korlátai és a biológiai ismeretek esetleges hiányosságai miatt egyesek a '90-es évek elején simán összekeverték a Tini Nindzsa Teknőcökkel a Battletoads békaharcosait, és valljuk be, a Teenage Mutant Ninja Turtles: Turtles in Time is meglehetősen nehéz volt, mi a teknő nélküli békák mellett tettük le a voksunkat, ezért az 1991-es Battletoads került fel a listánkra.
Ez ugyanis túlzás nélkül minden idők egyik legnehezebb videojátéka volt. Villámgyors játékmenete emberfeletti reflexeket igényelt, akik pedig még esetleg emlékeznek a Turbo Tunnel nevezetű pályára, és különösen annak robogós akadályversenyére, pontosan tisztában vannak azzal, milyen is a földi pokol manifesztációja.
Super Ghouls 'n Ghosts (1991)
A Ghouls 'n Ghosts széria veteránjai pontosan tudják, hogy nem valamiféle könnyed szórakozásról van itt szó, hajókötélből sodort idegek kellenek ahhoz, hogy valaki anélkül vigye végig ezeket a játékokat, hogy beleőrülne. Mint azt nyilván kitaláltátok, nem lógott ki a sorból a Super Ghouls 'n Ghosts sem.
Igazából az tette végtelenül frusztrálóvá, hogy minden egyes pályán pörgött egy könyörtelen visszaszámlálás is, ha pedig az óra a nullához ért, keserű kudarc lett a jussunk, semmi más. Mindezek tetejébe főhősünknek nem volt klasszikus életerőcsíkja, két bekapott ütés után azonnal kifeküdt - igaz, ez egyáltalán nem számított egyedi mechanikának ebben a korszakban, de ilyen fokú nehézséggel ritkán párosult.
Super Castlevania IV (1991)
Elérkeztünk toplistánkban a második olyan játékhoz, melynek címe Superrel kezdődik, és előre szólunk, hogy hamarosan következik majd a harmadik is. A Super Castlevania IV viszont semmiképpen sem maradhatott ki ebből a felsorolásból. A Castlevania széria korai részei alapvetően is elég nehezek voltak, de a SNES-re megjelent negyedik epizód különösen magasra tette a lécet. Cserébe mondjuk meglehetősen jól nézett ki a kor mércéjével mérve, illetve érdekes húzás volt az is, hogy áthelyezte a cselekményt a modern korba.
Mivel menteni nem lehetett benne, a későbbi szinteket csak kódokkal lehetett elérni anélkül, hogy minden egyes pályát újra és újra végig kelljen darálni. Bizony, ennyire kemény volt a gamerek élete a '90-es években.
Ecco The Dolphin (1992)
Egy magyar vonatkozású játék következik, listánkon ugyanis előkelő helyet kapott az 1992-es Ecco The Dolphin, amelyet az Appaloosa Interactive (korábbi nevén Novotrade International) készített. A Novotrade neve valószínűleg ismerősen cseng azoknak, akik emlékeznek még a magyar játékfejlesztés hőskorára.
Az Ecco The Dolphinben a címszereplőt, egy palackorrú delfint irányíthatjuk gyönyörű pályákon, miközben csodálatosan megkomponált dallamok szólnak, azonban az a bökkenő, hogy az alkotók teljesen elengedték a játékosok kezét, sokan pedig egészen egyszerűen nem jöttek rá, mit is kellene csinálniuk. Tüdővel lélegző emlős lévén Eccónak ráadásul időről időre fel kellett jutnia a felszínig, hogy levegőt tudjon venni. Embert próbáló labirintusaiból és nem elég konkrétan behatárolt játékmenetéből egyébként a fejlesztők tanultak, a folytatásban már nagyobb hangsúlyt fordítottak arra, hogy valamennyire játékosbaráttá varázsolják a kifogásolt elemeket.
Super Star Wars: The Empire Strikes Back (1993)
És itt is van, egy újabb "Super" cím. Léteznek könnyebb és nehezebb Csillagok háborúja játékok, de abban valószínűleg a messzi-messzi galaxis legtöbb rajongója egyetért, hogy közülük az 1993-as Super Star Wars: The Empire Strikes Back törte a legtöbb borsot az orruk alá. Már az Egy új remény cselekményét feldolgozó 1992-es Super Star Wars sem volt piskóta, de a folytatással tényleg túllőttek a célon a fejlesztők.
Hiába kaptunk például dupla ugrást, ha olykor teljesen vakon kellett az ilyen műveleteket végrehajtani, nem tudta az ember előre, hogy jó helyre fog érkezni vagy sem. Ugyanilyen idegesítőnek találtuk az ellenfelek képernyőn kívülről indított támadásait is. Sok Star Wars-rajongó kiskamasznak tört bele a bicskája ebbe a játékba a '90-es években, ami azért fájt különösen, mert ekkortájt mindenki jedi lovag akart lenni.
Myst (1993)
Következzék egy játék, ami nem a gyorsaságot vagy az ügyességet, hanem az elmét tette próbára. A Myst egy elképesztően szép puzzle játék volt, korának és zsánerének egyik legmutatósabb darabja. Ennek a ma már szinte teljesen elfelejtett zsánernek a sajátossága az volt, hogy a játékos szépen megkomponált állóképek között mozog, és elképesztően furmányos feladványokat kell közben megoldania.
Olyan nehezeket, hogy igazából előbb vagy utóbb inkább mindenki keresett egy végigjátszást, és azt olvasgatva jött rá azokra a fejtörőkre, amelyekkel saját kútfőből nem boldogult volna. Ha netán akad közöttetek olyan, aki teljesen egyedül, bármiféle segítség nélkül végigjátszotta az első Mystet, akkor abszolút kiérdemelte minden tiszteletünket.
The Lion King (1994)
Listánk következő szereplőjéhez, az 1994-es The Lion Kinghez, vagyis az Az oroszlánkirály mese videojátékos adaptációjához érkezve épp itt az ideje, hogy megtárgyaljuk, igazából miért is voltak olyan nehezek egyes játékok a '90-es években. A Disney ugyanis eléggé konkrétan behatárolta az okot: szándékosan rakatott a fejlesztőkkel egy olyan pályát a játékba, ami szinte teljesíthetetlenül nehéz. Igen, az ominózus majmos szintről van szó, melyben LSD-tripre emlékeztető környezetben kellett zsiráfok és vízilovak fején ugrálni, no meg persze lila és rózsaszín majmokkal dobáltatni magunkat. A Disney kifejezett kérésére került még több ilyen idegesítő maki erre a pályára.
Hiszitek vagy sem, mindennek pénzügyi okai voltak. Ahogy régen a VHS kazettákat is tékákból kölcsönöztük, tőlünk nyugatra teljesen általános volt a videojátékok kikölcsönzése is. (Magyarországon ez a gyakorlat nem terjedt el annyira, de akad rá példa.) Ha egy játékot végig lehetett tolni egyetlen hétvége alatt, akkor bőven elég volt azt egyszer kikölcsönözni. Ám ha a lurkók hétfőre nem végeztek az adott címmel, vagy legalább nem jutottak el benne nagyon sokáig, a Disney mérései szerint kikönyörögték anyutól és aputól, hogy vegyék meg nekik a boltban a játékot. Ez volt az oka annak, hogy a játék elejére került az említett, pokolian nehéz pálya. Hasonló volt a helyzet egyébként az Aladdin játék csodalámpás szintjével is.
UFO: Enemy Unknown (1994)
Receptre kéne felírni az 1994-es UFO: Enemy Unknownt azoknak, akik panaszkodnak az újabb XCOM játékok nehézsége miatt, mivel két teljesen különböző ligáról van szó, és értelemszerűen a 28 évvel ezelőtti megjelenés az, aminél kiakad a mérleg.
Brutálisan nehéz taktikai játék volt - és persze még most is az -, amiben tényleg több körrel előre hajszálpontosan meg kellett terveznünk minden egyes apró mozzanatot, ha pedig ezt elmulasztottuk, vagy bármiféle porszem került a gépezetbe, csúfosan elbuktunk. Még a legnagyobb taktikai géniuszok is felszisszennek, ha szóba kerül a UFO: Enemy Unknown, ez pedig egyáltalán nem véletlen.
Crash Bandicoot (1996)
Végezetül pedig térjünk rá listánk utolsó szereplőjére, a Naughty Dog 1996-os platformjátékára, ami egy életre megtaníttatta velünk, mi fán terem a sávos bandikut. Természetesen az első Crash Bandicootról van szó. Ez a játék akkor volt igazán nehéz, ha az egyes szintek tényleges teljesítésére koncentráltunk, vagyis meg akartuk szerezni az összes gyémántot. Erre csakis a legbátrabbak vállalkoztak. A gyémántokért adott időkorláton belül, vagy speciális megkötésekkel kellett végigcsinálni a pályákat. Ha mond nektek valamit a "The High Road" nevű pálya, akkor tudjátok, miről beszélünk.
Nem volt könnyű a Crash Bandicoot 2: Cortex Strikes Back és a Crash Bandicoot 3: Warped sem, de a legelső Crash játék viszi a prímet, ha a nehézséget nézzük.
Kiegészítenétek esetleg a listát saját emlékeitek alapján? Tegyétek meg bátran, írjátok meg nekünk, hogy szerintetek melyek voltak az 1990-es évek legnehezebb videojátékai!
