Hirdetés

Yakuza 4 teszt

|

A japán alvilági történet elérkezett a negyedik részéhez. Drámai események és brutális leszámolások… No, meg baromi sok duma!

Hirdetés

Szerencsés helyzetben vagyunk itt, az öreg kontinens szívében, mert a nyugatról érkező impulzust érdekes módon tudjuk összehozni a Kelet szellemiségével (a Top Gunban látott pilótaszemüveg mellé mackóalsót és makkos cipőt húzunk). Néha viszont olyannyira messziről jön egy alkotás – jelen esetben a Távol-Keletről –, hogy a születési helyén rárakódott stíluselemek megoszthatják a szemlélőket. A SEGA ismételten a japán alvilág mocskos és vérrel áztatott színpadára enged betekintést a Yakuza negyedik felvonásában. A fiktív történettel és helyzetekkel tarkított darabban már régóta gyönyörködhetnek a szusifalatkák elfogyasztásában élenjáró ország lakói, de most, egy évvel a játék megjelenése után végre angol nyelvre is lefordították – igaz, csak feliratozás formájában. Így nyugat hős fiainak is lehetőségük nyílik arra, hogy újra visszatérjenek Tokió fényes és nyughatatlan metropoliszába, hogy teljességében magukba szívják a sorozat következő részének eszenciáját…

Az izzó korong gyermekei

A felkelő nap országának kultúrája mélyen nyúlik vissza az emberi történelem viharos időszakába. Minden csoportnak, szervezetnek, de még egy egyszerű léleknek is – legyen az valós vagy kitalált – megvan a maga kacifántos története. Ezeket a históriákat a szigetország mesemondói zseniális módon tudják tálalni a hallgatóságnak, ennélfogva pedig az eddigi Yakuza-részek tartalmas és szövevényes története a negyedik nekifutásban is továbbgyűrűzik. Az eddigi epizódokból megismert Kazuma Kirju küzdelmekben gazdag hercehurcáját vehetjük újra a nyakunkba, így azokra az elvarratlan szálakra és kérdésekre, amelyek eddig felhalmozódtak a sorozat görgetése közben, most végre választ kapunk. Ehhez viszont komoly összpontosításra lesz szükségünk, ugyanis a sztoriban a főhősünk mellé három másik, hamisíthatatlanul marcona arcberendezéssel rendelkező legény is betársul. Egyikük egy hidegvérű gyilkos (Taiga Szaedzsima), aki 25 évnyi börtönbüntetés után próbálja felvenni a kinti élet fordulatszámát. A kliséknek megfelelően egy korrupt rendőr (Maszajosi Tanimura) is szerves részét képezi a brazil szappanoperákat megszégyenítő kalandnak. A brancs utolsó szereplője (Sun Akijama) egy uzsorás cég szimpatikus vezetője, valamint egy felkapott bár tulajdonosa, amely a város vörös lámpás negyedébe hívogatja a női társaságra szomjúhozó férfinépséget. Vele tehetjük meg az első lépéseket az autentikus tokiói körzetben, amely a hangulatában is visszaadja a valóságról kopírozott kerület miliőjét. Retinákat égető, neonfényben úszó reklámok, kisboltok, játékbarlangok és egymás hegyén-hátán elhelyezett kerékpárok teszik színessé a szűk utcák kavalkádját. A lineáris történetmesélés mellett lehetőségünk lesz felfedezni pincétől a padlásig az egész területet. Ám ez nem egy „ismerd meg kishazánkat” propagáló játék, hanem egy brutalitástól és erőszaktól átitatott produktum (erre már a címből is lehet asszociálni).

Öt szaké után is szétütlek!

A rendszeresen kialakuló konfliktusok kezelésére leginkább az ökleinket és a mozgási energiánkkal felturbózott cipőtalpainkat fogjuk bevetni. A négy szereplő bevonásával különböző harci stílus hódíthat majd az utcán kibontakozó agresszív eszmecserék alkalmával. A folyamatosan tuningolható fejlődési rendszernek köszönhetően igen látványos csihipuhikkal örvendeztethetjük meg a hirtelen összeverbuválódott nézőközönséget. Ezekben az árkád stílusú bunyókban nemcsak ütésekből és különböző rúgásokból összeszőtt kombókat nyomhatunk le az ellenfelünk testfelületén, hanem egyetlen gombnyomással véglegesen lenullázhatjuk a lelkesedését. Például ilyenkor lazán beleverhetjük felebarátunk fejét egy közelben lévő falba és miután megszédülten a földre rogy, hogy kipihenje az őt ért sérelmeket, mi nemes egyszerűséggel belelépünk az arcába. Sajnos hiába alkalmazhatunk rengeteg attraktív és hatásos mozdulatot, valamint hiába teszünk magunkévá egyre több harcstílust, ezek a verekedések egy idő után borzasztóan unalmassá és monotonná válnak. Személyes tapasztalatom szerint szinte semmilyen kihívást nem jelentettek az elém merészkedő „ügyfelek”. Nem tudok felidézni olyan összecsapást, amikor én maradtam volna alul, pedig egyszer egy félperces kényszerszünetet kellett tartanom egy hirtelen bekövetkezett prüsszentés miatt. Amíg tisztítgattam a gátként szolgáló tenyeremet, hozzám sem értek a körülöttem feszengő gazfickók. Másrészről pedig az a helyzet, hogy állandóan belekényszerültem az összetűzésekbe. Szinte lehetetlen megtenni egy adott szakaszt gyalogosan úgy, hogy ilyen-olyan mondvacsinált ürügy végett ne kötöttek volna belém. Ezt a kis kellemetlenséget viszont kompenzálja az a rengeteg minijáték és mellékküldetés, amelyek ebben a részben is helyet kaptak.

Mi van a tetoválások alatt?

A végén muszáj kitérnünk arra, hogy miért is válhat a matéria megosztóvá a játékosok körében. A Yakuza sorozat egy jól felépített akciójáték, ahol dominál a szövevényes történet elbeszélése. Az még nem is probléma, hogy egy produktum mélyenszántó sztorival rendelkezik, de ha ez folyamatosan megtöri az alkotás dinamikáját, akkor az már nagyon zavaróan tud hatni. A jelenleg tárgyalt rész ugyebár négy fő szál történetét mutatja be – amelyek aztán a végén rendesen összegabalyodnak. Mindezt viszont olyan módon szőtték egybe, hogy sokszor a párnámat átölelve, ringatózva nyugtattam magam. Képzeljük el, hogy végigszenvedünk egy 15 perces bejátszást (amit közben képtelenség továbbléptetni), aztán jön egy ötperces szinkron nélküli(!) párbeszéd, nyögésekkel és rövid morgásokkal teletűzdelve. Ezek után végre újra miénk az irányítás, elindulunk, aztán mit ad isten, az utcán belénk kötnek. Miután lenyomtuk a problémát, szaladunk tovább, de hoppá, megint valakik megtalálnak! Ismét vitézül helytállunk és uccu tovább. Odaérünk a kijelölt helyre, erre következik egy újabb 10-30 perces (nem füllentek) videó. Ezek a képsorok néha annyira erőltetettek és jellegtelenek, hogy hozzájuk képest a Tarantino-filmek monológjai a Rettenthetetlenben látott ádáz rohamnak számítanak. Az elején ezek a dolgok nagyon csúnyán megölik a játék menetét, de szerencsénkre a középső szakaszban kicsit meglódulnak az események és ez felpörgeti a befeszült ízületeket. Ezzel szemben sajnos az utolsó fejezet megint ránt egy nagyot a cselekmény hömpölygő folyamán. Summázva a látottakat, a Yakuza legújabb része méltó folytatása a sorozatnak, de nem tapasztalható grandiózus kiugrás a harmadik epizódhoz képest. A SEGA jó mozsár módjára egybemorzsolt pár bevált elemet, amit aztán rádörzsölt egy hatalmas és cupákos sztorira.

Ami tetszett
Ami nem tetszett
Hirdetés
Hirdetés
0 mp. múlva automatikusan bezár Tovább az oldalra »

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd az értesítéseket, cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)