Egymással szemben felsorakozott seregek néznek farkasszemet. Az egyik fél katonái törtfehér egyenruhát viselnek, a másik oldalon éjfekete páncélban feszítenek a harcosok, a hatalmas, és legkevésbé sem praktikus lépegetők (és gurulók) a háborús divat jegyében hasonló árnyalatot viselnek. A csata kezdetét nem harsonaszó jelzi, hanem a neonfényben rikító fegyverek aktiválódása - előbbi csapat zöld, utóbbi pedig kék energiával harcol.
És bár hosszú órákon keresztül veszünk részt ebben az értelmetlen háborúskodásban a Xenoblade Chronicles 3 elején, igen sokáig nem is tudunk többet a látszólag ok nélküli és látszólag örök háborúról, legalábbis azon kívül, hogy a holtakból távozó, fuvolazenével begyűjtött életerő valami fontos harci gépet (mágiát?) táplál. Sztoikus kommandónk oda megy, ahová küldik őket, nem kérdőjeleznek meg semmit, sőt kifejezetten lelkesek a Hazatérés nevet viselő szertartással kapcsolatban, amely a veterán katonák kiváltsága - és amely saját életerejük feláldozásával jár.
Témaváltás
A Xenoblade Chronicles 3 első - legalább - öt órája ebben az egyszerű, és meglehetősen unalmas mederben zajlik. Már teljesen kétségbe is estem, hogy miként lesz ebből magával ragadó történet, vagy legalább minimálisan mély karakterek, de szerencsére a játék írói csak a munkájukat végezték. Pontosan azért lett ilyen kiszámítható és kontextus nélküli az indulás, hogy az érkező fordulat dramaturgiailag a lehető leghatásosabban lepje meg a játékost. Hogy pontosan mi is történik, azt nem lőném le, mindenesetre onnantól kezdve csapatunk hatfősre hízva vándorol tovább, és a korábban a háborúban eltérő oldalon felálló karakterek most egykori hazájuk által kergetve kénytelenek hajszolni az igazságot, az önigazolást, és végül a diadalt.
A történet sokkal jobb, mint amit a helyenként rémesen buta második részben láttunk, arról nem is beszélve, hogy tálalása is minőségi lett. Megdöbbentően hosszú - és ennek ellenére majdnem mindig érdekes - átvezető jelenetek világítják meg karaktereink múltját és viszonyát, és ezek során az eleinte papírvékonynak tűnő alakok a szívünkhöz nőnek. Noha a későbbi események egy részét a játékos órákkal hamarabb látja, mint a végül leesett szájjal csodálkozó karakterek, ezt bőven ellensúlyozzák a tényleg váratlan (de utólag teljesen logikus) fordulatok. Bár a Chronicles 3 második felében a széria veteránjai találkoznak majd ismerős karakterekkel, a korábbi részek ismerete egyáltalán nem szükséges az itt történtek megértéséhez és élvezetéhez.
Agresszió
A harcrendszer hasonlóképpen működik: aki beleölt a sorozatba már több száz órát, induláskor talán valamivel jobb helyzetben lesz, de ahogy kapcsolódnak be az új és új (és új) rendszerek, nekik is mindent újra kell tanulniuk. A harcok leginkább egy hatfős partival játszott MMO-t idéznek fel az emberben: a 23 kaszt közt vannak az ellenfeleket magukra vonó tankok, a sebzés nagyját kiosztó DPS osztályok, és háttértámogatásra, gyógyításra, illetve egyéb trükkökre képes támogatók is. Minden csatát maximálisra gyógyult állapotból kezdünk (az mondjuk sokszor megesik, hogy egy vándorló bestia egy épp zajló ütközet közepette csatlakozik ellenfeleinkhez), varázspontok helyett pedig minden képesség eltérő ideig újratöltődő mérőket használ.
Mivel a játék még a tizedik játékóra után is képes újdonságokkal jelentkezni, a párhuzamosan futó fejlődési rendszerek teljes hálózatát egy-két bekezdésben nem tudnám összefoglalni - a lényeg mindenesetre az, hogy karaktereink saját szintjük mellett a megannyi eltérő kaszt mindegyikeben is külön-külön fejlődnek, kimaxolás esetén más foglalkozással is bevethető képességeket megnyitva. Felszerelés - legfeljebb három kiegészítőt, és később általunk faragható drágaköveket leszámítva - nincs, de az Art néven futó különleges támadásokkal és varázslatokkal machinálva alaposan át tudjuk alakítani karakterünk képességeit és harcmodorát. Minden kaszt tényleg másként működik, másként töltik a szuperképesség elsütéséhez szükséges mérőt, így abszolút nem csak arról van szó, hogy kalapács helyett pallos van éppen az egyik tank-variáció kezében.
Az "offline MMO"-érzetet a játéktér felépítése is erősíti: a hatalmas zónákban szörnyek és nyersanyag-labdacsok százait, apró mellékküldetések tucatjait találhatjuk meg, és csak rajtunk múlik, hogy mennyi időt feccölünk a területek teljes kipucolására (persze elég egy állástöltés, és a missziókon kívül majdnem minden visszatöltődik). A szimpla ellenfelek mellett kék ikonnal jelzett elit lények és aranyszín plecsnivel jelölt egyedi minibossok is császkálnak a pályákon, sokszor akár 60 szinttel erősebbek is, mint a mi csapatunk. Az eltérő tájak fantasztikusan néznek ki, elképesztő, hogy a második részhez képest is milyen óriási az előrelépés technikai, illetve designszempontból is.
Semmi spam, csak napi 2-3 értesítés Viberen, hogy képben maradj a játék- és filmvilág, a geek kultúra legérdekesebb híreivel.
Majdnem végtelen történet
Az idei nyár egyik legtartalmasabb, legélvezetesebb játéka lett az alsó hangon is 60 órás Xenoblade Chronicles 3. Harc- és fejlődési rendszerei maximálisan kielégítik azokat, akik szeretnek belemászni a részletekbe - az automatikus harc lehetősége (illetve a bármikor választható könnyű mód) pedig a többieknek segít átsiklani a néha irreálisnak tűnő komplexitáson. Én nehéz fokozaton vágtam neki a történetnek, és bár eleinte volt néhány főellenfél, aki alaposan megkeserítette a dolgomat, olyan élvezetes a tápolás, hogy hamar a kihívások fölé nőttem.
Azt leszámítva, hogy nem körökre osztott harcokkal operál, a Xenoblade 3 tipikus japán RPG, amely kiválóan sikerült. Történetében a tényleg érzelmes pillanatok, illetve az anime-hangulatú reakciók váltják egymást, a cselekmény egy sor fantasztikus világon hajszol keresztül minket, és egyszerűen élmény látni, ahogy népes kommandónk egyre erősebbé válik, hogy tagjai egyre olajozottabb csapatként dolgoznak együtt. A látvány pazar, a szinkron legfeljebb közepes, a zenék pedig változatosak - a tartalom pedig lenyűgöző. Kolóniák felszabadítása, főzési rendszer, drágakövek csiszolása, valamint millió hősmisszió és miniküldetés várja, hogy foglalkozzunk velük - és ahogy majdnem minden, ezek is opcionális feladatok csupán. Idén viszonylag kevés tényleg eposzi léptékű RPG-ben volt részünk, de a Xenoblade Chronicles 3 képes feledtetni ezek hiányát.
