Ezt a játékkritikát egyszerűen nem lehet másként kezdeni, mint úgy, hogy a Kylotonn Racing végre felnőtt a feladathoz. Igen, elég sokat ekéztük őket, amiért a WRC sorozatot szó szerint visszalökték a pattintott kőkorszakba, és részről részre egyforma mocskot adtak ki a kezeik közül, ám most jár a jutifali. Nem, nem avatunk új királyt, hiszen az még mindig a Dirt Rally, ellenben elismerjük, hogy a nyolcadik rész jól sikerült, sőt azt is gyorsan hozzá kell tenni, hogy a játék mert nyitni a szimulátoros irány felé, ami kimondottan jót tett neki. Mintha a fejlesztők fogtak volna mindent, amit eddig tudtak a ralis videojátékokról, beleöntötték volna egy hatalmas zsákba, és kidobták volna az ablakon, egyenesen a kukába. A WRC 8 szellemisége merőben más, mint korábban; szinte már azt lehet mondani, hogy a játékmenet összetett, a játékosnak pedig nagyon oda kell figyelnie arra, hogy mi történik körülötte. Nem elég gyorsnak lenni, ha a csapat, amelyik azért van, hogy értünk dolgozzon, nyűgös és nem érzi jól magát.
Masszív tartalom
Míg korábban a Kylotonn berkeiből kikerült tartalmak nevetséges fércműnek tűntek egy Codemasters termékhez képest, el kell ismerni, hogy most rendesen odatették magukat a fejlesztők. Eleve a karrierbe is rengeteg pluszt pakoltak, és mindezt megspékelték még egy e-sportra hangolt részleggel - és ha kiemelkedünk a tömegből, valóban megcsörrenhet a telefonunk, hogy egy tehetségekre vadászó ügynök meginvitáljon valamelyik csapatba.
Ahhoz azonban, hogy mindez megtörténhessen, el kell kezdenünk ismerkedni a játékkal, amire kiváló a karriermód. Ez sem szokványos, mert rögtön az elején megadott időn belül kell teljesítünk egy pályát, és ha ügyesek vagyunk, kapunk is szerződésajánlatot (mármint a karrierben, nem élőben). Miután kiválasztottuk, hogy melyik brigád milyen autójában tudjuk a legjobban elképzelni magunkat, kezdődhet a versenyszezon, ami annyit tesz, hogy szépen haladunk előre a naptárban, és helyszínről helyszínre igyekszünk a legszebbnek, legügyesebbnek, de mindenekelőtt a leggyorsabbnak lenni. Ahhoz, hogy valóban a legjobbak lehessünk, egy komplett csapatot kapunk, mérnököstől, menedzserestől, meteorológusostól, gyógymasszőröstől, és ez egyáltalán nem vicc.
Minden egyes tagnak komoly szerepe van abban, hogy milyen a teljesítményünk; ha Fekete Felhő (az időjós) jó szakember módjára már idejekorán jelzi, hogy a dinamikusan változó időjárásban mi várható, akkor azzal gumizásnál stratégiai előnyt szerezhetünk a többiekhez képest. Természetesen a tudást meg kell fizetni, ami annyit tesz, hogy mindannyian fizetésért dolgoznak, márpedig ha az utolsó helyen kullogunk, annyi pénzünk sem lesz, hogy tankoljunk, nemhogy a csapatot rendesen kifizessük. Ilyenkor szegényeknek elmegy a kedvük a munkától, morcosak, levertek lesznek, és még a tízes csillagvillást sem teszik vissza a helyére. Ha ellenben folyton diadalmaskodunk, ők is boldogok lesznek, és szinte szárnyal majd a munkakedvük.
Fontos mutató még, hogy mennyire vagyunk jóban azzal az autógyártóval, amelynek a produktumát hajtjuk. Amennyiben teljesítjük az általa elvártakat (például mindig pódiumra kerülünk, vagy megfelelő mennyiségű pénzt keresünk adott számú futam alatt), akkor kedves lesz velünk, olykor odaenged a vezérigazgatói üvegasztal mellé dohányozni, és a pénztárcáját is nagyobbra nyitja. Míg ha feszt fejre tesszük a verdát, és a nézők csak annyit látnak belőlünk, hogy a pályák jelentős részén roncsolt fémhulladékká alakítjuk a technikát, előbb-utóbb berántja a féket. Teljesítményünk megítéléséről többek között e-maileket is kapunk majd, bár ez a rendszer (mint ahogy az előbb írtak sem) messze nem forradalmi újítás, az viszont fontos, hogy ez a sok alkotóelem együtt ne valami lágy halmazállapotú katyvasszá álljon össze, hanem koherens egészként szórakoztassa a felhasználót.
Jól megy
Nagyon boldogok vagyunk, hogy a Kylotonn végre valóban ralijátékot alkotott, amelyben érezhető fizika van, és a sebességérzettel sincs gond. Bármelyik ország bármilyen felületén is nyomjuk a gázt, kőkeményen kell kapaszkodnunk a kormányba, és folyamatos koncentráció szükséges. Idővel belejövünk a féktávok megválasztásába, érezzük, hogy mikor kell belengetni az autót, és mikor gázt adni, hogy a hátsó hajtás segítsen. Tényleg rendben van minden, a 160 km/h egy szűk hegyi úton valóban nyaktörő sebességnek tűnik, ha pedig csattantunk már párszor, akkor annak megfelelően, hogy éppen mi esett le, vagy nyílt szét a karosszérián, megváltoznak a hangok is. Az elmúlt részekhez képest tényleg átjön a versenyzés hangulata, és komoly pressziót tapasztalhatunk a minél jobb helyezés elérése végett, motiváló, hogy meg kell felelnünk a csapat és a gyártó elvárásainak.
Fontos az is (mint minden normális autós játéknál), hogy billentyűzetről is megfelelően irányítható, de igazi élményt FFB-s kormánnyal nyújt, hiszen remekül érezhető, hogy éppen milyen felületen hajtunk, mikor veszít tapadást az autó, vagy mikor hajtunk le az útról. Nem hibának fogható fel, de idegesítő az, amit a Dirt Rally is alkalmaz, hogy az út szélén lévő árkocskák vagy töltések azonnal megvezetik az autót, és ha egyszer bele/ráhajtunk, onnantól elég nehéz visszahozni a járművet az útra, de nem lehetetlen. A grafika is jobb, mint amit korábban tapasztaltunk, de azért még lehet kicsit csiszolni rajta. Összességében azonban hatalmas a fejlődés a korábbiakhoz képest, és ha a fejlesztők megtartják ezt az irányt, akkor tényleg leszedhetjük róluk azt a cetlit, amit a City Interactive játékaira folyton ráteszünk, puszta előítéletből, ami azonban tapasztalatokból származik.
Apró döccenések
Örülünk a Kylotonn fejlődésének, de még mindig van min morgolódni, bár sokkal kevesebb, mint korábban. Az egyik ilyen furcsaság a kézifék működése, ami valahogy túlzottan megfogja az autót, főleg aszfalton (azért együtt lehet élni vele, ha megszoktuk). Fontos infó lehet, hogy belső nézetből elsőre azt tapasztalhatjuk, nagyon keveset látni az útból, főleg felfelé, ám kis kotorászással rájöhetünk, hogy elég tág tartományok között állíthatjuk az üléspozíciót és a kameraállást. Igaz ez minden nézetre, tehát a külsőket is viszonylag tág tartományok között szabályozhatjuk, ami ritkaságszámba megy.
A hangokat illetően annyi fanyalgást engedhetünk meg magunknak, hogy minden egy kicsit visszafogott. A navigátor jó, szépen, tisztán, érthetően adja az itinert, ám a motor, a kavicsok felverődése, de főleg a gumi csikorgása kislányosan szégyellős benyomást kelt. Az egyébként szépen kidolgozott menün is akad fogás, mert kicsit nehezen kezelhető, mindenképpen megszokást igényel. Összességében azonban nem lehet okunk panaszra, a Kylotonn igencsak megemberelte magát, és végre látszik az akarat, hogy jó játékot készítsen, ami sikerült is.
