Azt mondják jótól lopni nem szégyen, a Fatshark pedig az egyik legjobbtól lopott. Legalábbis kölcsönvett. Bevallom őszintén, amikor Chava hónapokkal ezelőtt átküldte az első Warhammer: End Times - Vermintide (ígérem, utoljára írtam ezt le ilyen hosszan) anyagot, egyáltalán nem jöttem izgalomba. A Warhammer univerzum nem áll túl közel hozzám, és egyébként is, már akkor is azt mondták, hogy ez a játék olyan lesz, mint a Left 4 Dead. Miért játszanék valamivel, ami csak olyan, mintha?
Csatornapatkányok
A történet szerint az eddig a föld alatti birodalmukban élő skavenek (emberméretű, félelmet nem ismerő patkányemberek, akik a saját anyjukat is megennék) elérkezettnek látják az időt, hogy uralmuk alá hajtsák a Birodalmat. Ubersreik városának egyetlen biztonságos pontja egy megerősített kocsma, ez lesz a mi főhadiszállásunk, ahonnan az akciókat szervezzük, illetve itt szerelkezhetünk fel két küldetés között. A három fejezetből és összesen 13 pályából álló kampány 6-8 óra alatt kényelmesen teljesíthető, a Vermintide-ot azonban úgy alkotta meg a Fatshark, hogy többször is újrajátszhassuk az egyes pályákat, sőt, ha egyszer végigvittük a játékot, már csak úgy gondoljunk majd a pályákra, mint MMO-s dungenökre. A pályatervezés kifejezetten tetszetős, és bár nyilvánvalóan nem egy AAA játékról van szó, a látványra nem lehet panasz. A világ elég erősen behatárolta a művészek lehetőségeit, de úgy gondolom, hogy sikerült kihozni a maximumot a sárral bekent, patkányoktól hemzsegő, minden ízében rohadó városból. Vannak apróbb grafikai glitchek, így még nem ritkák az olykor-olykor átlátszó karakterek, de ezek idővel nyilván eltűnnek majd. A zenére úgyszintén nem lehet panaszunk, a legendás Jesper Kyd ezúttal is kitett magáért.
Fegyverbe!
A játékban öt karakter közül választhatunk, akik elég eltérő játékmódot képviselnek ahhoz, hogy mindet kipróbáljuk, és megtaláljuk köztük a nekünk tetszőt. Bár az első szinteken még szinte mindenki ugyanúgy csapkod a karddal, a durvább fegyvereknek és az egyre nehezedő kihívásnak köszönhetően igencsak eltérő harcmodorra lesz szükség attól függően, hogy a pajzzsal hadonászó törpharcossal vagy a villámgyors tőrökkel operáló elf vadásszal indulunk-e portyára. Mivel négyfős csapatokban nyomulunk, előfordulhatnak eltérő felállások, amelyekhez mindig alkalmazkodnunk kell, hiszen nem mindegy, hogy két tank is áll-e az első sorban, vagy mindenki arra gyúrt, hogy ő legyen az első a pálya végén felvillantott statisztikákon. A pályákon egyáltalán nem találunk fegyvereket (leszámítva a bombákat), ezeket egy asztali szerepjátékos lootrendszeren keresztül szerezhetjük meg a pálya végén.
Hogy mennyire értékes a loot, az attól függ, milyen nehézségen teljesítjük a pályát, azonban alapjáraton csak két dobókockát kapunk, ennyiből pedig elég nehéz hét sikert dobni. Itt jönnek be a pályákon található varázskönyvek, amelyekért bónuszkockákat kapunk a kör végén, feltéve, hogy a célvonalnál is nálunk vannak. Míg a tome-okat a kötszer helyére tudjuk felvenni (így nyilván nem tudunk bármikor gyógyulni), addig a grimoárok lefelezik a csapat életerejét, így nagyon óvatosnak kell lennünk, mert ha két ilyen is van nálunk, akkor a legapróbb szellő is ledönt minket a lábunkról. A kapott fegyvereket aztán továbbfejleszthetjük, vagy be is olvaszthatjuk egy jobb kard vagy puska reményében. Mivel teljesen véletlenszerű, hogy mit kapunk, előfordulhat, hogy az adott fegyvert csak az a karakter tudja használni, akivel még sosem játszottunk, ez pedig némi bosszúságra adhat okot.
Left 4 Rat
Nem lehet azt mondani, hogy a Fatshark csak inspirációért nyúlt volna a Left 4 Dead játékokhoz, ugyanis a legtöbb mechanikát egy az egyben átvették. A speciális ellenfelek annyira ugyanolyanok, hogy játék közben legtöbbször a zombik neveit használtuk, de a karakterek által bekiabált "Ammo here" is azonnal ismerősen cseng. Emlékeztek még arra a pályára az L4D2-ben, amelyikben egy kocsit kellett megtankolni nyolc kannával? Itt megvan tökéletesen ugyanez, csak hajóval és hordókkal, de még a pályatervezés is nagyon hasonló, és nyilván jön közben egy tank… bocsánat, rat ogre. A küldetések néhány egyszerű feladat (gyűjts össze zsákokat, vidd be a hordókat, verd szét a láncokat) köré épülnek, ezeket kombinálják és ismételgetik, de ez nem is feltétlen probléma, úgyis a hangulat, a folyamatos feszültség viszi el a hátán a játékmenetet.
Mivel szinte az összes karakter képessége közelharcra van kihegyezve, sokkal nagyobb a veszélye annak, hogy elkapjon minket valami szörny, ezért még annyira sem éri meg önállóan felderíteni, mint az L4D-ben. Ha tartjuk a zárt amőbaalakzatot, nagy baj nem lehet, de ez ismeretlen játékosokkal nem feltétlen egyszerű, botokkal pedig sokkal inkább hasonlít a rendezett csürhe formációhoz. Az MI nem kifejezetten buta, segít, ha bajba kerülünk, viszont amikor a pálya végén csak be kellene szállni a kocsiba, de ő lent marad harcolni a végtelen patkányhordával, akkor azért ordítottam. Bár három bottal is elindíthatjuk a pályát, offline mód nincs.
Összességében a Vermintide egy remek játék, amely elsősorban barátokkal szórakoztató. Magasabb nehézségi fokozaton kifejezetten izzasztó, remekül adja vissza azt a hangulatot, amit a Left 4 Dead óta nem sok játék tudott reprodukálni. Ha a Fatshark képes lesz a jövőben extra tartalommal (tárgyak, pályák, karakterek) is megtölteni, akkor biztosan rengeteg rajongója lesz.
