Nagyon nehezen veszem rá magam arra, hogy olyan játékokba kezdjek bele, amik 30 óránál többet kérnek tőlem. A közhiedelemmel ellentétben a videójátékos újságírók élete nem csak abból áll, hogy egész nap játszunk: munkaidőben írunk, szabadidőben igyekszünk mérsékelni a képernyő előtt töltött órák számát, és sokszor nem csak azzal játszunk, amivel szeretnénk, hanem olyan játékokkal, amiket ismernünk kell, hogy naprakészek maradjunk.
Emellett persze ott vannak a tesztek, amiket igyekszünk olyan íróknak kiosztani, akik egyébként várják is a tesztelendő játékokat, de más kikapcsolódásként játszani valamivel, és más úgy, hogy közben fejben már a cikket fogalmazzuk, még akkor is, ha egyébként élvezzük az élményt.
Nagyon enyhe The Witcher 3 és Cyberpunk 2077 spoilerek lesznek alább, ennek tudatában folytassátok az olvasást.
Emiatt jobban szeretem, ha egy játéknak előre látom a végét: tudom, hogy egy hétvége alatt ledarálható, vagy biztosan tudok rá elég időt szakítani, mielőtt valami más elvonná a figyelmem. Ezért van az, hogy az Assassin's Creed Odyssey azóta elindítatlanul pihen nálam, mióta a megjelenését követő első ünnepi leárazás során beruháztam rá. Fellelkesedtem, miután az internet népe és tulajdon kollégáim is ajnározták, viszont én már az Originsben sem szerettem azt, hogy bár a sztorival szeretnék haladni, muszáj vagyok a világ egésze szempontjából jelentéktelen mellékküldetésekkel foglalkozni, csak hogy felhúzzam a szintem, és ne legyen kínszenvedés a továbbhaladás.
Miután kiderült számomra, hogy sajnos ez az Odyssey-ben is elvárás, úgy döntöttem, azt a 100 órát, amit megkövetelne tőlem a játék, inkább több rövidebb alkotásra fordítom.
A The Witcher 3: Wild Hunt másképp akasztott meg a mellékküldetésekkel. Egy négyéves kihagyás után tavaly júniusban álltam neki újra, már bőven tisztában voltam vele, hogy ha nem egy nyomorúságos befejezést akarok, pár fontosabb mellékküldetést muszáj lesz letudnom (azt nem tudtam, pontosan melyeket) - csak hát az a helyzet, hogy amikor a drága jó Ciri élete veszélyben van, pont nem érdekel, hogy melyik paraszt birkáit milyen rettenetes szörny zabálja épp fel, milyen személyes problémákkal fordulnak hozzám bajtársaim, vagy épp megvan-e az összes Gwent lap, csak mennék, hogy megmentsem a lányt. Bár végül egy egész elfogadható befejezéshez jutottam el, sem Yennefert, sem Trisst nem sikerült befűzni, mert nem törődtem a románcokkal.
30 órát töltöttem el a Cyberpunk 2077 Night Cityjében eddig, a második felvonás közepénél járhatok, de hacsak nem hív fel valaki, hogy azonnal szüksége van a segítségemre, a saját tempóban csinálgatom a feladatokat, nem törődve a fő sztoriszállal. Persze lépten-nyomon érezteti a játék, hogy nem lenne baj, ha haladnék, mert V nincs a topon, de tudom (vagy legalábbis úgy sejtem, és nem találtam bizonyítékot az ellenkezőjére), hogy nincs időzítő, mint a Dead Rising játékokban, és nem fog mondjuk 72 óra után automatikusan elhalálozni a karakterem, illetve nem omlik össze Night City, nincs bajban senki, aki számomra fontos, nem fenyeget a világvége.
Így hát segítek mindenkinek, aki kéri, szépen fejlődök, gyűjtögetem a cuccokat és a pénzt, és közben ugyan a központi probléma nem oldódik meg, de nem is gondolom, hogy sürgősen meg kell oldanom. Ezt az egyensúlyt szívesen látnám más nyílt világú játékokban is, mert sokkal jobb, ha én dönthetem el, hogy csak a fő sztori érdekel (ami néhány kivételtől eltekintve a leghosszabb játékoknál is 30-40 óra alatt letudható), vagy jobban elmerülnék-e az univerzumban.
Ti hogy vagytok ezzel?
