Ha nem is rabolta el az összes játékos szívét Ríviai Geralt harmadik nagy videojátékos kalandja, mindenki egyaránt magasra emeli a kupáját azért, amit és ahogy a CD Projekt RED elmesélt. Míg sokan a játékiparban fő történetükkel sem tudták a monitorhoz szegezni a való világ hús-vér kalandorait, addig a lengyel stúdió már a mellékküldetésekkel is figyelmet követelt magának, az alapjáték kiegészítői pedig teljes játékokra vetettek árnyékot méretükkel, masszív tartalmukkal. Hasonlóan magvas volt a The Witcher III: Wild Hunt egyik kedvelt kocsmai huncutságából, a gyűjthető kártyajátékból kinőtt Gwent is, amely a médiavisszhangtól zajos antréja óta többet változott egy éven belül, mint Kaer Morhen az évszázadok alatt. Noha a lapok látványos táncát a visszajelzések alapján a poros földtől kezdve építették újjá, hamar világossá vált a serény alkotók számára, hogy a Thronebreaker többnek rendeltetett annál, hogy a Gwent egyik eldugott menüpontjává silányítsák, hiszen olyan sok naftát pakoltak bele, hogy - az ivóból távozó Dandelionnal szemben - képes megállni a saját lábán. Talán első ízlelésre hihetetlennek tűnhet, hogy egy kézzel rajzolt, izometrikus nézetű, szerepjátékos elemekkel átitatott kalandjáték akár 40 órányi szórakozásra invitálhat, pedig a legújabb Witcher rege kapcsán egyetlen ígéret sem túlzó.
Lehetsz király(nő), de hiába vagy az
Kevés olyan büszke, tűzről pattant és a végletekig küzdő amazont hordoz a hátán a The Witcher játékok világa, mint amilyen Meve, Rívia és Lyria harcedzett királynője, az előzményként szolgáló, eposzba illő elbeszélés azonban felvonultatja azt a helyzetet, amely még neki is kemény diónak bizonyul. Időrendben ugyanis a nagy nilfgaardi invázió hajnalán járunk, a hazájába visszatérő felség pedig a honi földre lépve azzal szembesül, hogy otthona a tűz martalékává vált, az elnyomásnak ellenálló alattvalóiból varjak lakomáznak, a még élő parasztok éhkoppon maradtak, jóllakott szörnyek grasszálnak a falvakban, ergo egykoron virágzó országa haldoklik. Az is hamar világossá válik, hogy nem is egy kígyót melengetett a keblén. Noha az Andrzej Sapkowski elképzelésein alapuló univerzumban olyan hétköznapi az árulás, mint bordélyházban a nyikorgó ágy, így is olyan helyről kapja a képzeletbeli kést a bordái közé, amit sem ő, sem mi nem vártunk volna - és ez így lesz még pár alkalommal. A cselekmény ilyetén alakulása nem csupán Meve addigi hitét és értékítéletét borítja a feje tetejére, hanem a Nilfgaard ellen vívott háborút is új mederbe tereli. Ha azt mondjuk, hogy kizárólag elismerően beszélhetünk a CD Projekt RED íróinak munkájáról, akkor az még enyhe kifejezés: a Thronebreaker annyira nagyívű, fordulatos, és magába szippantóan izgalmas, hogy legszívesebben vállon veregetnénk azt, aki papírra vetette.
A masszív kampány kemény morális pillanatok elé is állít minket. A széria eddigi videojátékaihoz hasonlóan ezúttal sem minden fekete vagy fehér, és sosem tudhatjuk igazán, hogy aktuális cselekedetünk milyen következményekkel jár a későbbiekre nézve. Valódi - gyakran ólom - súlya van minden döntésünknek, amelyek komoly hatással vannak a sztori egyes részeire: társakat nyerhetünk és veszthetünk velük, valamint a befejezést is nagyban befolyásolják. De nemcsak maga a cselekmény, hanem a benne szereplő karakterek is kivívták legmagasabb fokú szimpátiánkat. A legkülönfélébb, saját motivációkkal és értékrenddel bíró figurákat sodorja az utunkba a sors, akik garantáltan nem hagyják szó nélkül tetteinket. A számos új arc mellett természetesen felbukkan egy-két régi ismerős (még ha csak említés szintjén is), de legyen az a leghűségesebb hadnagyunk vagy a legközelebbi poros falu pocsolyarészeg lakója, egytől-egyig minőségi szinkronnal szólalnak meg, így még autentikusabbá válik a játékélmény.
Bosszúhadjáratunk persze nem csupán csengő baritonú követőinkre, hanem teljes seregünk moráljára hatással van, így ha nem sikerül megfelelni a felénk támasztott elvárásaiknak, akkor bizony romlik a csapatszellem, és az összecsapások során kedvezőtlenebb helyzetből indulunk. Ellenben ha számukra kedvező döntéseket hozunk, hálájuk jeléül taktikai előnyben részesítenek bennünket. Bár az izometrikus nézetű, point and click stílusú játékmenet lehetővé tette volna, a fejlesztők mégsem kísérleteztek egy körökre osztott, Heroes of Might & Magic-féle harcrendszerrel, inkább a legbiztosabb megoldásra, a Gwentre esett a választásuk, amely egyúttal új játékosokkal ismertetheti meg a ráncfelvarráson átesett kártyajátékot.
Gwent a lelke mindennek
A csapat természetesen nem csak a Gwent: The Witcher Card Game esetében szabta át alapjaitól kezdve a fantasyzsugázást, a játékosok már a Thronebreakerben is a megújult szisztémát találják, amely ég és föld a The Witcher III: Wild Huntban tapasztaltakhoz képest. A játékmechanikák jóval átgondoltabbak és lecsiszoltabbak lettek, a lapok animációi és effektjei minden eddiginél látványosabbak, és szemet könnyeztetően gyönyörűek, a speciális képességek és a környezetet befolyásoló darabok pedig olajozott gépezetet alkotnak a többi elemmel együtt. Hogy ez más felhasználókkal szemben mennyire működik gördülékenyen, és milyen mértékben szórakoztató, annak a különálló Gwentben (amely kvázi e játék multiplayereként funkcionál) érdemes utánajárni, viszont a gépi ellenfelek tekintetében közel tökéletes az összkép. A stúdió munkatársai elképesztően fantáziadús megoldásokkal vették elejét annak, hogy ráunjunk a kártyás csatákra, hiszen a mezei ütközeteket olyan különleges eseményekkel dobták fel, mint hogy időben el kell pusztítanunk egy sziklaomlás közben a zuhanó köveket, fel kell tartanunk a támadókat a szövetséges karakter elmeneküléséig, helyt kell állnunk egy várostromkor, vagy éppen le kell győznünk egy törpöt sörivásban.
A felhasználói felület is szépen kivitelezett, letisztult, sallangmentes, az pedig külön öröm, hogy a stílusos kozmetikázás ellenére is átlátható maradt a műveleti környezet. Azzal a panasszal sem illethetjük a rendszert, hogy túlságosan könnyű vagy megengedő lenne, ugyanis bár a legalacsonyabb nehézségi szinten átugorhatjuk a küzdelmet kudarc esetén, magasabb fokozatokon már összeszorított farpofákkal, minden hadvezéri és stratéga tudásunkat bevetve kell bizonyítanunk rátermettségünket. Ezt megnehezíti az a csekély számú apróság is, amibe érdemes lett volna még pluszmunkát fektetnie a fejlesztőcsapatnak (például egy kártya speciális képességét akkor is muszáj aktiválni lerakáskor, ha csak a mi térfelünkön vannak sebezhető egységek; nem állíthatunk össze más-más szituációkra egyedi paklit, manuálisan kell alkalmazkodnunk).
Persze a lapzsonglőrködés nem csupán a változatos meccsek miatt marad változatlanul élvezetes, ebben oroszlán-, vagy a széria emblematikus állatához mérten farkasrészt vállal a menedzselés is. A The Witcher Tales e funkciója jóval többet kínál annál, mint hogy folyamatosan fejleszthetjük a paklinkat, noha ez is kétségtelenül fontos részét képezi. Egy saját kis tábort kapunk, amelyet nyersanyagokkal tuningolhatunk fel, építhetünk tovább. Itt elegyedhetünk szóba aktuális társainkkal, böngészhetjük át leveleinket és kincses térképeinket, pallérozhatjuk tovább Gwent-tudásunkat, és válthatunk a valuták között. Való igaz, talán elbírt volna még a főhadiszállásunk több interakciót is, mert hamar feltuningolhatjuk a maximumra, ám így is passzol hozzá a mondás, miszerint "egyszerű és nagyszerű"; megnyugtató ide visszatérni a veszélyekkel teli világból átmenetileg kiszakadva.
Fussatok, bolondok!
Futunk is, méghozzá azokon a hatalmas tájakon, amelyeket a legnagyobb természetességgel, magától értetődően tár elénk a Thronebreaker. Már a térképeket bemutató tekercsek is művészien kivitelezettek, perceket lehet eltölteni az áttanulmányozásukkal, de maguk a helyszínek sem szenvednek a kreativitás hiányától. Hol erdős, hol mocsaras, máskor havas földeket tipor lovunk patája, és mindegyik terület gazdagon meg van pakolva tartalmakkal - a szemünk elé kerülnek az ezerarcú mellékmissziók, a véletlenszerű és megjósolhatatlan következményű események, a szörnyek sokféle módszerű legyőzése, a gyűjthető erőforrások (beleértve a toborzási lehetőségeket), valamint számos más tennivaló, ráadásul a gondosan, kézzel rajzolt grafika miatt mindezt varázslatos körítéssel fedezhetjük fel. A játék világát képregényes, már-már a Telltale epizodikus címeire hajazó stílusban álmodták meg, csakhogy itt klasszisokkal részletgazdagabb és élőbb környezetben kalandozhatunk minőségibb karaktermodellek reakcióit nézve, miközben a CD Projekt RED házi komponistája, Marcin Przybyłowicz "húzza" a talpalávalót, megteremtve a hamisítatlan The Witcher atmoszférát. Az így kialakult miliő fantasztikusságát még az sem tudja tompítani, hogy Meve néha nem talál el első kattintásra a kívánt helyre, de ezt nagylelkűen tudjuk be annak, hogy egy olyan, általában bölcs királynőről beszélünk, aki néha a forró feje után megy.
Az elenyésző számú negatívumok és bekezdéseken át felsorakoztatott pozitívumok arányából már kiderülhetett, de az utókor számára tegyük még egyértelműbbé: lengyel barátaink megint megcsinálták. Újfent megajándékoztak bennünket egy, a witcherek univerzumába helyezett szenzációs játékkal, amely a büdzsébeli különbségek ellenére és önnön érdemeinek jogán méltán emlegethető egy lapon a The Witcher III: Wild Hunttal. Ha valakit nem tántorít el, hogy az összecsapásokat animált kártyákkal vívja, és felső nézetből kell átélnie Rívia és Lyria sokat tapasztalt úrnőjének eseménydús hadjáratát, akkor a Thronebreaker ideális választás számára.
