Emlékeztek arra a reklámra, amikor a nagypapa azt mondja a tévé előtt merengve, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi, majd kap egy kis retró burgonyachipset, és meg sem tud szólalni? Na, nagyjából ilyen pillanattal ajándékozott meg engem Ron Gilbert. Bár annyira idősnek nem érzem magam, mint a chipses bácsi, eléggé átalakult 90-es évekbeli gyermekkorom óta a játékipar és a játékok is. Hol volt még akkor PlayIT vagy menő gamerlányok? Volt viszont például egy LucasArts nevű fejlesztőcsapat, amely George Lucas médiabirodalmának részeként jobbnál jobb point & click kalandjátékokat dobott piacra. És még hihetetlenebb, ha hozzáteszem, hogy akkoriban jó pár évig ezek voltak a legdivatosabb, legmenőbb topjátékok. Hol voltak akkor még a CoD-ok vagy a pár óra alatt végigtolható, szép, de üres játékok? Ron Gilbert mellett inkább főleg Tim Schaferrel azonosítjuk ezeket a játékokat, többek között azért is, mert Tim sokkal inkább a reflektorfényben maradt, és régi közös játékaik felújításával is foglalkozik, illetve neki még a konzolos korszakban is voltak dobásai.
Na de itt van nekünk Ron, akinek legmesteribb alkotása kétségkívül a Monkey Island 1-2, és aki arra gondolt Gary Winnick barátjával, hogy ideje lenne újra összedobni egy igazi, klasszikus grafikájú kalandjátékot. Ezt értsétek szó szerint: a grafika ugyanolyan pixeles a ma már ósdinak tűnő, alul a fél képernyőt elfoglaló parancsikonokkal, és ugyanaz a pihent humor jelenik meg benne, ami felejthetetlenné tette a klasszikusokat is. Erre természetesen egy kiadó sem ugrott volna rá, de itt van nekünk a jó kis Kickstarter, ami szerencsére (túl is teljesítve az elvárásokat) összehozta a pénzt a Thimbleweed Parkra.
Ez itt a park
A történet egy, a játék nevével megegyező elnevezésű kis városkában játszódik 1987-ben, amikor is gyilkosság történik a város határában, és két szövetségi nyomozó érkezik felderíteni az eseményeket. Bár azt hihetnénk, klisékkel nagyon jól áll a játék, hiszen megtalálható benne a tapasztalt nyomozó-kezdő nyomozó páros, az őrült helyi kisvárosi seriff, egy vándorcirkusz, egy csúnyán beszélő bohóc stb., azonban jelen esetben ez nem a fantázia gyengeségére utal, hanem sokkal inkább arra, hogy stílusparódiával van dolgunk. A játék viccet csinál minden 80-as, 90-es évekbeli nyomozós filmből, kalandjátékból, meg úgy egyáltalán bármiből, ami valaha létezett a Föld nevű bolygón, és a készítők őrült agyában felötlött. Szinte minden második mondat egy játékosnak szánt kiszólás a játékokról, a filmekről - mondhatni Deadpool-szerűen, aki pontosan tudja, hogy ő egy képregényben szerepel.
A paródiajelleg ellenére a sztori meglepően fordulatos, sok karaktert irányíthatunk egyszerre, visszaemlékezések elevenednek meg, rengeteg tárgyat vehetünk fel, és használhatjuk őket a szó pozitív értelmében vett leghülyébb megoldásokra, amiket szinte elképzelni sem tudtunk korábban. A szereplők zseniálisak, és sokszor olyanok is főszereplők lehetnek hirtelen, akikről nem feltételeztük volna. Ransome, a bohóc például egyértelműen ellopja a show-t, a xbeepx beszólásaival, de a már említett seriff, a folyamatosan változtatott beszédstílusával is olyan karakter, akit évek múlva is emlegetni fogok. Grafikáról a játék stílusából adódóan nehéz 2017-ben, a jelenkor értelmezései szerint beszélni, de akik imádták ezt a pixeles megjelenést, azok értékelni fogják a gyönyörűen megrajzolt képeket; a szinkronok pedig hozzák az írók által megírt zseniális karakterek szintjét.
Bár nincsenek illúzióim, hogy majd ez a játék fogja elragadni a LoL-ozó tizenéveseket kedvenc játékuk elől, ha csak pár fiatalember ráérez ennek a kornak a szellemére, már megérte létrehozni ezt a zseniális "tisztelgést" a régi idők kalandjai előtt. Nekünk, 35 felettieknek pedig el kell morzsolnunk néha a nevetéstől és az emlékektől megrohanva is egy-egy könnycseppet játék közben.
