Amikor az évek óta imádott széria elején feltűnik a felirat, hogy "Skybound presents", és eszembe jut a Telltale tragikus és gyors halála, szeretném az utolsó két The Walking Dead részt nagyon a szívembe zárni.
Elvégre egy olyan mérföldkő volt ez a játék a monitor előtt töltött életemben, amit sohasem fogok elfelejteni, és még ha mostohán is bánt velem sokszor, belekényelmesedett saját egyszeri és sajnos megismételhetetlen nagyságába, akkor is azt gondolom, hogy kötelező élménnyé kellene tenni minden olyan érdeklődő számára, aki a játékokra művészeti alkotásként, érzékeinkre és érzelmeinkre ható műként tekint, és többet akar látni az életből, mint amit egy félórás Fortnite-meccs enged. Ha követtétek a Telltale-es tesztjeimet az évek során (remélem, igen), akkor pontosan tudjátok már, hogyan viszonyulok az alkotásaikhoz, mennyire szeretem azokat, és mennyire vágyom rá, hogy jobbak legyenek. Sajnos erre már semmi esély, marad tehát a búcsú, amit meg egyáltalán nem így képzeltem el.
Clementine mint családfő
Nagyon nehéz úgy írni egy történetorientált játékról, hogy ne spoilerekkel értessem meg veletek, mi a gondom. Maradjunk annyiban, hogy a gyerekekből verbuválódott túlélőcsapat küzdelmei egy új családot kovácsolnak össze. Ez végül is egy jó törekvés lehet, ha Clementine történetének befejezését valamilyen reménykeltő irányba akarjuk vinni, én erre tippelek. A fiataloké a jövő - dobálózhatnánk közhelyekkel, de nyilvánvalóan valamilyen hasonló üzenete van az íróknak, és jól kezelik azt is, hogy a kényszerből hamar felnőtt Clem milyen belső vívódásokon megy keresztül túlélőként, vezetőként és testvérként, vagy akár anyaként, ha Alvin Jr.-ral való kapcsolatát nézzük. Ez remek alap a karakterfejlődéshez, A.J.-hez való kötődésünk pedig megnehezíti a döntéseket (ahogy annak idején Lee helyzetét is megnehezítette, hogy a saját lelkiismeretét egy ártatlan kislány testesítette meg, aki minden mondatát, minden tettét figyelte, és magáénak érezte). Ezen a fronton tényleg nincs is semmi gond, és a kialakult konfliktus miatt adja magát egy kellemes katarzis. A probléma csak az, hogy az írók behúzták a féket, és az erős évadkezdés óta folyamatosan lassul a cselekmény, felesleges üresjáratok, semmitmondó lelkizések nyomasztják a játékost. Attól, hogy mindenki nyavalyog, nem fogunk jobban kötődni az újonnan behozott karakterekhez, és be kell vallanom, nem is nagyon zártam a szívembe a kis csibészeket. Nem működik annyira a kémia, mint az első vagy második szezon karaktereivel, de Javier családi drámája is jobban beszippantott az előző évadban, mint a mostani csapat. Ezen pedig sajnos az amúgy egészen erős végjáték sem segített sokat.
A célvonal előtt
Nagyon kíváncsi vagyok, mit akarnak majd kihozni az írók Clementine kalandjainak végéből. Titkon reménykedem, hogy nem kell majd tehetetlenül végignéznem minden szereplő halálát, hogy nem csak az öncélú drámázás lesz az egész sztori befejezése. Már csak azért is, mert a főszereplő maga jobbat érdemel, és talán mi, nézők, játékosok is kaphatunk reményt, hogy akad még ember az embertelenségben, és nem szükségszerűen igaz, hogy az apokalipszist csak a hidegvérű rohadékok képesek túlélni. És hogy mi lesz a döntéseinkkel? Nem hiszem, hogy sok vár ránk. Egyre kevésbé interaktívan, egyre inkább filmként ér véget majd hősnőnk története, ahol majd megnyomhatom az X-et, ha sírni szeretnék. Remélem, tévedek.
