Értelemszerűen idő kell ahhoz, hogy az ember megszokjon, jobb esetben megszeressen egy csapatnyi új karaktert az adott szériában, a Telltale sorozata pedig dúskál a frissen érkező és drámaian távozó szereplőkben. Nem mindig van idő kötődni, ebben a világban elég erős a természetes (vagy éppen természetellenes) fluktuáció, most azonban óhatatlanul is elértünk arra a pontra, hogy a klisés játékelemekkel, de egyébként zseniális történettel operáló The Walking Dead harmadik évada már úgy játszik az érzelmeimmel, hogy nem csak Clementine miatt aggódom. Ez amolyan kis herceg és a róka effektus; a négy rész alatt Javier és családja a szívemhez nőtt, eleget közeledtünk egymáshoz szívem mezején nem kevés drámával fűszerezett hányattatásuk során. És mivel óhatatlanul közeledünk a végkifejlet felé, ennek bőven itt volt az ideje.
A halálkanyar előtt rátaposunk a fékre
Az a baj, hogy a készítők pont most gondolták azt, hogy érdemes lelassítani a történetet. Richmond vezetőségének sötét titkai kikerültek az asztalra, megváltozott a felállás (nem nekünk kedvezően), és bár minden adott a feszültséghez, az írók mégis behúzták a kéziféket, és inkább még lamentálunk egy kicsit, vergődünk ide-oda, cselt szövünk, és lassú léptekkel közeledünk az epizód végén kirobbanó drámai helyzet felé, ami viszont - sajnálom a spoileres mellékízt, de ezt muszáj leírnom - nagyon erős lesz számos szempontból. Tíz perc alatt felfordul minden, és megőrül az ember, hogy hol van már a következő epizód. Kár, hogy ezért egy órás semmittevéssel kell fizetnünk. Ugyanakkor vannak nagyon fontos részek az állóvízben: az epizódok elején látható visszatekintők zseniálisak, pont ezekkel értjük meg Javier és David kapcsolatának bonyolultságát, hősünk bátyjának nem kicsit veszélyes személyiségét, és egyre komolyabb helyet kap Clementine történetszála. Sőt, végre egy egészen emberi helyzet is kialakul egy amúgy drámai környezetben: Javi és Clem között egy kínos párbeszéd témája lesz a fiatal hölgy első vérzése, aki nem érti, mi történik vele, hiszen nem volt senki, aki ezekről beszélhetett volna neki. Javi nem is képes megbirkózni a feladattal, de azért egy intim betétet kereshet neki… gyarlóan kedves jelenet ez, ami talán még emberibbé tette a karaktereket. Az ilyen apróságok vezetnek el ahhoz, hogy összeszoruljon a szívünk, amikor beüt a dráma, és talán senkit sem lepek meg azzal, ha leszögezem: beüt.
Vajon mi a jó döntés?
Annak ellenére, hogy a Telltale a kiszámíthatóságból rendszerint jelesre vizsgázik, azért mindig tudják a történettel úgy árnyalni az összképet, hogy már ne akarjak rinyálni a hiányosságokon vagy a felületes megoldásokon. Pedig hibák, bugok és klisék most is akadnak, viszont a jól felvázolt drámai helyzetek és a karakterek motivációinak kibontása magával ragadja a játékost. Egyre jobban sulykolják belénk a tananyagot világvége esetére: már nincs jó vagy rossz döntés, több igazság is létezhet egy valóságban, és nem lehet mindig mindenkinek megfelelni, békét találni, a túlélés nem egy erkölcsi magaslat. Ezt a leckét néha rettenetesen nehéz helyzetekkel kell megtanulni, és a családi kötelékek problémája is folyamatos nyomást tett rám a játékmenet során. Empátia nélkül persze könnyebb végigrohanni a cselekményen, de akiben nincs elég empátia, az ne is játsszon ezzel a játékkal, nem talál sok értéket benne. Ha viszont képesek vagyunk magunkra venni rajzolt karakterek drámáját, megélni szenvedésüket, érezni a terhet, amit döntéseik meghozatala jelent, akkor a Telltale szériája továbbra is a mi játékunk marad. Akkor is, ha közben mindvégig tudjuk, hogy lehetne ezt még jobban is csinálni.
