Valószínűleg sosem mossa le magáról a The Surge széria, hogy valóban egyedi ötletei ellenére nem több, mint egy sci-fi köntösbe bújtatott közepes Dark Souls inkarnáció, ennek cáfolatát pedig a második résztől sem érdemes elvárni, mégis, valami szinte megmagyarázhatatlan okból a folytatás meglepően szórakoztatóra sikerült. Azért meglepő ez, mert a The Surge 2 közel mindent megtett azért, hogy az ember ne szeresse őt: meglehetősen csúnyácska, a textúrák szeretnek alig betölteni, olyan bugokkal van tele, hogy az ember arccsontig kaparja a saját képét, majdnem az összes boss végtelenül unalmas, a sztori sem túlzottan érdekfeszítő, mégis, okos pályatervezésének és végtelenül szórakozható játékmechanikáinak köszönhetően nagyon nehéz letenni még az első végigjátszás után is.
Jerikó falai
Az első részben gyakorlatilag folyamatosan előre haladtunk egy hatalmas gyárban, új játékterünk viszont sokkal kevésbé lineáris: Jericho Cityben nagy(obb) nyitott terek fogadnak bennünket, a méreteiben nem túl impozáns várost pedig átjárók, egyértelműen látható és titkos utak, sőt még egy alagútrendszer is tarkítja, szinte percenként oldunk fel új útrövidítéseket, amelyeket használva pillanatok alatt jutunk el oda, ahová eddig sok idő és hosszú harcok árán verekedhettük csak el magunkat. Akkor mutatkozik meg igazán a pályatervezők fantáziája, amikor nem áll a rendelkezésükre egy hatalmas nyitott világ, és kisebb területen kell maradandót alkotni. A The Surge 2-ben ezt sikerült elérniük, kíváncsian kukkantottam be Jericho városának minden zegébe és zugába valami lootolnivaló, vagy egy felfedezésre váró útlevágás reményében.
A játék sztorija finoman szólva sem a narratíva csúcsa. Egy repülőszerencsétlenség egyetlen túlélőjeként egy börtönkomplexum egészségügyi részlegén találjuk magunkat, ébredésünkkel párhuzamosan pedig valami nagyon durván balul sült el a városban, épp tombol egy nanobestia (gépesített párducforma rondaság), hamarosan pedig világossá válik, hogy rajtunk kívül egy kislány is megúszta a balesetet, és mindenki őt keresi - persze a rosszfiúk is. A cselekmény végig kiszámítható marad, pontosan tudni fogjuk, milyen unalomig ismételt sablonokat csattogtatnak majd el. Mondjuk legalább nem rébuszokban beszélnek, szóval, ha valakit a sejtelmes, igazából sosem kristálytiszta és világos történetvezetés zavar, annak ezzel nem lesz gondja. A mellékküldetéseknél sem erőltették meg magukat az írók, de azért az általuk kínált jutalmak miatt érdemes ezeket is ledarálni - már amikor működnek, mivel nekem az első végigjátszás során több misszió is bugos lett, hiába csináltam meg az adott küldetéseket, valamiért újra felvette őket a karakterem, és így végleg a naplómban ragadtak, mivel lehetetlen volt ismét megcsinálni ezeket a rakoncátlan feladatokat. Az egész játékról elmondható, hogy technikailag nincs a helyzet magaslatán. Xbox One X-en is mosott textúrák, váratlan összeomlások, megmagyarázhatatlan bugok rondítanak bele az élménybe.
Szeleteljünk végtagokat
Pedig pont az élmény az, ami elviszi a hátán az egész játékot. Kezdjük ott, hogy a The Surge 2 nem akar kiszúrni velünk. A Souls-veteránok kifejezetten könnyűnek fogják majd találni, de ez szerintem egyáltalán nem gond, bőven kellenek a zsánernek ilyen nehézségű címek is, sőt lehet, hogy pont ezek hozzák majd meg a laikusok kedvét a keményebb darabokhoz. Hatalmas könnyítés, hogy az elsősegély állomásokon "elmenthetjük" a legyőzött ellenfelekből gyűjtött helyi valutát, ami itt a lelkek megfelelője - ebből vásárolhatunk, szinteket léphetünk, illetve fejleszthetjük a cuccainkat. Persze az ilyen mentéseknél minden kisebb rosszfiú visszakerül a helyére, de legalább vígan lehet őket farmolni, erre pedig szükségünk is lesz. Új cuccaink, fegyvereink és páncéljaink nagy részét ugyanis ellenlábasainktól fogjuk beszerezni meglehetősen véres módon: a The Surge 2 harcrendszerének alapja az, hogy megcélozhatjuk az ellenfelek testét, négy végtagjának egyikét vagy épp a fejét. Abban a pillanatban, amikor kellő mértékben ledaráltunk mondjuk egy páncélozott kobakot, megszerezzük az általa használt páncélszettből a sisak tervrajzát, vagy ha ez már a birtokunkban van, akkor kapunk az ellenfél szintjének megfelelő sisakfejlesztő alapanyagokból. Végigjátszásonként összesen tíz ilyen szint van. A fegyvert tartó kézzel hasonló a helyzet: ha levágjuk valakinek a jobbját, először megkapjuk a nála lévő halálosztó eszközt (ez esetben nincs tervrajz), később pedig fegyverfejlesztési matéria lesz a jussunk.
Implantokkal teljes az élet
Az előbb említett egészségügyi állomásokba befeküdve nem csak felszerelésünket pimpelhetjük, hanem saját magunkat is fejleszthetjük - elvégre egy egzoszkeleton van ránk cuppantva. Ugyanabból a valutából kell a szintlépésekre is áldoznunk, amelyet minden egyéb vásárlásnál is elköltünk. Új szintenként két elosztható pontot kapunk, amelyekkel maximális életerőnket és staminánkat növelhetjük (igen, itt is staminaalapú a harcrendszer, ha kifogyunk a szuszból, akkor nem tudunk vetődni, blokkolni vagy támadni), energiacelláink kapacitását emelhetjük meg kicsit. Energiát a sikeres találatokért vagy tökéletes blokkokért kapunk, ha pedig megtelik egy cella, akkor többféleképpen is elkölthetjük: ebből kell egyet elhasználni akkor, ha le akarunk vágni egy végtagot, de ugyancsak ebből tudjuk visszatölteni gyógyító injekcióinkat is. Bizony, a Souls játékokkal ellentétben a The Surge 2-ben nem a mentési pontok töltik fel gyógyitalkészletünket (vagy annak megfelelőjét), hanem jó játékkal folyamatosan pótolhatjuk ezeket a hasznos cuccokat. Mondanom sem kell, ez is egy hatalmas könnyítés, valóban játékosbarát megoldás.
Sokféle vakcinát megszerezhetünk a kaland során, a sima gyógyító injekciókon túl akad még egy csomó okos kis megoldás. Sőt, ezeken felül még temérdek implantátummal és extra képességekkel tehetjük magunkat valódi szuperhőssé. A játékmenetet is befolyásolhatják ezek az implantok, ugyanis külön beültetés kell például ahhoz, hogy mutassa nekünk a játék, milyen irányból érkezik felénk a csapás (így tudunk majd hibátlanul hárítani), de a sztori vége felé már tényleg durva boostokat is megkaparinthatunk. A játék utolsó harmadában én például már minden ötödik sikeresen bevitt ütés után gyógyultam, a kivégzések visszatöltötték a staminámat és az életerőmet is, automatikusan legyártott és elhasznált egy gyógyító szurit a karakterem, ha lecsökkent az életem és volt teli energiacellám, szóval művészet lett volna, ha így elbukok.
A buksisimi elmarad
Sok hibáját hajlandó vagyok megbocsájtani a The Surge 2-nek azért, mert játszatja magát, vagy épp azért, mert annyira szórakoztató a harc. Kilencféle különböző fegyvertípus közül válogathatunk, amelyek mind-mind merőben eltérnek egymástól sebzésük, sebességük és a velük összehozható kombót tekintetében is - horizontális és vertikális csapásokból kell összeraknunk a lehető legtökéletesebb kombinácós támadásokat, amelyek között akad jó néhány igazán látványos darab. Afelett viszont képtelen vagyok szemet hunyni, hogy mennyire félvállról vették a főellenfelek kérdését. Nem is tudom, mikor találkoztam utoljára ilyen unalmas, ennyire jellegtelen bossokkal egy soulslike játékban. Összesen két bosst tudnék kiemelni, de mindketten a játék legelején jönnek velünk szembe, utánuk csalódás követ csalódást, a legvégső ellenfél pedig annyira primitív, hogy Isshin, the Sword Saint, a Sekiro utolsó bossa még fogpiszkálónak sem lenne hajlandó használni őkelmét. Nem azt mondom, hogy a végletekig kell szívatni a játékost, sőt külön kitértem arra, mennyire üdítő, hogy a The Surge 2 nem a nehézségével akar emlékezetes lenni. De ettől még nem lehetnek a bossok igénytelen, ötlettelen bokszzsákok, akik annyiban különböznek a hétköznapi halandóktól, hogy többet kell rápaskolni a fenekükre, mielőtt kifekszenek.
