Sokunkat már márciusban meglepett a The Solus Project azzal, hogy mennyire hitelesen hozza a galaktikus hajótörött hétköznapjait, így most, hogy megjelent a teljes verzió, kimondottan lelkesen ugrottunk neki a kibővült kalandoknak. Tavasszal a legnagyobb problémánk nem az volt, hogy az emberiség utolsó reménye mi vagyunk, ám ismeretlen erők szétlőtték az űrhajónkat, hanem az, hogy derékban ketté lett roppantva a játék, hiszen akkor még nem volt elérhető a teljes sztori. Mostanra azonban változott a helyzet, ám annyira leírtunk mindent a márciusi GameStarban, hogy spoiler nélkül most nem sok újdonságot tudunk mondani azoknak, akik olvasták a cikket, netán játszottak is a játékkal. Spoilerezni márpedig nem akarunk, mert az olyan nagyon kelet-európai lenne.
Játszd újra, Sam!
Biztosan vannak, akiknek elkerülte a figyelmét a játék, ezért nekik szívesen összefoglaljuk gyorsan, hogy miért is érdemes rávetni magukat a The Solus Projectre. Habár az alaptörténet elég sablonos, hiszen az emberiség éppen ki akar pusztulni, és egy másik bolygót keres magának, ami esetleg lakható is, maga a játék mégis egyedi és kimondottan szórakoztató. Sajnos az ismeretlen űr nem a gyengék játszótere, ezért galaktikus utazóeszközünket felrobbantja valami ismeretlen erő, így a következő emlékünk az, hogy magunkhoz térünk a mentőkapszulában, egy totál idegen bolygón. Ám bármennyire is rémisztő ez így elsőre, a baj nem olyan nagy, hiszen az égitest egész barátságos, vagy legalábbis messze nem olyan durván mérgező, mint mondjuk a Jupiter, ahol a sugárzással Dunát lehet rekeszteni. (RG nevében elnézést kérünk a képzavarért - a szerk.) Éppen ezért elkövetkezendő napjaink arról fognak szólni, hogy megpróbálunk túlélni, mert a szélsőséges éghajlat éjjel rút módon hideg, nappal meg olyan, mintha a Dózsa György emlékverseny kiemelt helyszíne lenne.
Ennyire még Pierot sem volt egyedül
Ahogy már tavasszal is megírtuk, a játék legnagyobb dobása, hogy elképesztő hitelesen tudja visszaadni az egyedüllét érzését, és bár többen kritizálják a túlélés könnyedségét, azért logikusan belegondolva egy idegen bolygón a legtöbben nagyjából addig élnénk túl, amíg szomjan nem pusztulunk, éhen nem halunk, vagy meg nem fulladunk. Ám a The Solus Project ügyesen egyensúlyoz a hiteles űr-Robinson érzet és a hétköznapi városlakó cserkész ösztönei között, így pici odafigyeléssel nem ragad el az első nap délutánján egy pofás tornádó, és nem fagyunk meg a vízben dideregve, amikor eljön az este. Ugyanakkor mindent áthat a magány, és ez az, ami felér egy ászpókerrel, mert az egésznek olyan hangulatot kölcsönöz, hogy hiába ücsörgünk a szobánkban a gép előtt, fejben valóban egy nagyon messzi bolygón küzdünk az életünkért, és valahol már az sem érdekel, hogy velünk együtt az emberiségnek is annyi, mert csakis a saját túlélésünkre koncentrálunk.
Űrbéli porszemek
A játék nem sok olyan hibával rendelkezik, ami valóban bosszantó lenne, de azért akad néhány, bár ezeken minimális toleranciával simán át lehet libbenni. Példaként említhető, hogy idővel valóban nem nagy művészet a túlélés, ám ezt felfoghatjuk inkább egyfajta egyensúlyi helyzetnek, hogy az alkalmi játékosok se riadjanak el a kipróbálástól. Azt viszont elég sokan hibaként róják fel (pedig talán nem az), hogy valójában semmiféle segítséget nem kapunk, hogy mit kellene tennünk, vagy merre kellene motoszkálnunk. Egyebekben pedig néhány apró összeomlás az, ami említést érdemel, de ez alighanem konfigurációtól is függ, nem csak attól, hogy mennyire instabil a kód.
