A szerializált drámai sorozatok legnagyobb erőssége egyúttal a formátum Achilles-sarka is: minden epizód cliffhangerrel zárul, a néző pedig türelmetlenül várja a folytatást. Ám ha csak egyetlen részt is kihagy, könnyen elveszítheti a fonalat, és vele együtt az érdeklődését is. Bizonyára nem véletlen, hogy a The Raven epizódjait nem egyenként kell megvásárolni, hanem elég csupán egyszer kifizetni a nagyjából 7000 forintos árat, és az első fejezettel megkapjuk a további részeket, így a másodikat is, amely pontosan ott kezdődik, ahol az előző rész, a The Eye of the Sphinx véget ért: Zellner konstábler hatalmas slamasztikába keveredett.
Maga?!
Az Egyiptomba vezető hajóúton bűncselekmény történt – nem is egy –, a sztárnyomozó által lesajnált nyugdíjas korú rendőr azonban apránként fellibbenti a rejtélyeket takaró fátylat. Olyan helyekre is bekukkant, ahova másnak sosem jutna eszébe, és ott is összefüggéseket fedez fel, ahol hasonlóra még a hírhedt Holló lelövése révén híressé vált zsaru sem gondolna.
Természetesen mindez csak a mi közreműködésünkkel válik lehetségessé. Az eseményeket ugyan érdemben nem befolyásolja, hogy helyesen következtetünk-e például a címszereplő kilétére, vagy hogy a bizonyítékok ismeretében képesek vagyunk-e a valóságnak megfelelően rekonstruálni egy gyilkosság körülményeit, de fenemód jó érzés, amikor igazunk van.
Ott tartottam tehát, hogy a svájci rendőrség büszkesége lekési a találkozót a kaszással – ha ügyetlenek vagyunk, meghal, és vége a mesének – és végül egy darabban érkezik meg Kairóba, ahol a Szfinx szemeinek kiállítására készül a város. Az esti gálaműsor előtt még ellenőrzi a múzeum biztonsági rendszerét, mert biztos benne, hogy a mestertolvaj nem elégszik meg egyetlen szemmel.
Valamivel túl a játékidő felén lehull a lepel, megtudjuk, ki feni a fogát a felbecsülhetetlen értékű drágaságokra, de ennél is fontosabb, hogy ettől a pillanattól egy olyan új karakter irányítását vesszük a kezünkbe, aki a törvény másik térfelén játszik.
Az, hogy ezáltal más nézőpontból is átélhetjük az első fejezet főbb mozzanatát, számos kérdésünkre válasszal szolgál, a lehetetlen hirtelen nagyon is lehetségessé, sőt magától értetődővé válik. S habár szimpatizálok a történetmesélés ezen módjával, nem felhőtlen az örömöm az újrahasznosított helyszínek nagy aránya miatt. Sajnos sem a kairói múzeum, sem pedig a zürichi pályaudvar nem kényezteti úgy el a szemet, mint az Orient expressz, háttérben az Alpok hegyvonulataival.
Ha a bűnözőzseni is hibázhat...
… akkor mit mondjunk a játékfejlesztőkre? Remélem, hogy mihamarabb kidobnak egy javítócsomagot a srácok, mert biztos vagyok abban, hogy hozzám hasonlóan másnak sem lenne őszinte a mosolya, amikor egyórányi pixelvadászat után kezdhetné elölről a fejezetet egy fagyás miatt. Persze menthettem volna rendszeresen, de nem számítottam hasonló kellemetlenségre.
Ennél kevésbé volt zavaró, ám mégsem hagyhatom szó nélkül, hogy néhány alkalommal Zellner lábai séta közben jól láthatóan nem értek a talajhoz.
Tagadhatatlan, hogy az Ancestry of Lies bugosabb, mint a The Eye of the Sphinx volt, az egyszeri végigjátszáshoz mankóval (hintek és hotspotok) alig kell több két óránál, de segítség nélkül sem tartana sokkal tovább.
Másfelől viszont az ügyesen csavart, több szemszögből is bemutatott sztori miatt hajlandó vagyok megbocsátani a botlásokat, miközben őszintén remélem, hogy a nagy fináléra tartalékolják a fejlesztők a puskaport, mert a lezárás ismét felvetett számos kérdést.
Tesztünket az első epizódról a 2013/08-as GameStar magazinban is megtalálod!
