Munkásságukat egy LittleBigPlanet DLC-vel kezdték, de mára kétségtelenül eljutott odáig a Supermassive Games csapata, hogy a tudatos vásárlók pontosan tisztában vannak vele, milyen címekre számíthatnak, ha az ő repertoárjukból válogatnak. Hírnevük alapjait a 2015-ös Until Dawn rakta le, az elmúlt években pedig leginkább a The Dark Pictures Anthology epizódjai miatt emlegették őket (nagyrészt pozitív jelzők kíséretében) az "interaktív filmek" zsánerét erősítő narratív horrorkalandok kedvelői.
A 2K Games gondozásában megjelent The Quarry nem a kísérletezésről szól, nem vitte új irányba a bandát és nem is változtatott a jól bejáratott alapvetéseken, fontos azonban megjegyezni, hogy sokkal inkább hajaz az előbb már említett Until Dawnra, mint a 2019 óta pörgő antológiasorozatukra, a The Dark Picturesre. Ez alapvetően egyáltalán nem gond, sőt nem túlzás azt állítani, hogy ez lett a Supermassive legszebb és legnagyszabásúbb játéka, ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy a recept messze nem tökéletes, és ahogy egyre távolabb kerülünk a nagybetűs "Játék" koncepciójától, és haladunk a filmek világa felé, úgy kezd el szertefoszlani a varázslat.
Életed legemlékezetesebb nyara
A The Quarry még a horrorfilmeknél megszokott kezdeti tempónál is lassabban építkezik, és teljesen bizonyos, hogy a játékosok egy részét el fogja veszíteni már az első fejezetek valamelyikénél. Ők azonban magukra vessenek, mivel a játék írócsapata nem véletlenül döntött így. Egy olyan címnél, ahol maga a "játék", vagyis az interakciók, az irányíthatóság, a döntési pontok az egész kaland apró (de fontos) részét teszik csak ki, hatványozottan felértékelődik a narratíváért felelős csapat munkája. És ők azok, akik most piszkosul odatették magukat.
Történetünk szerint adott egy nyáritábor, ahonnan épp most indultak haza a gyereket, a táboroztató fiatal felnőttek viszont bizonyos most inkább nem részletezett körülmények miatt még nem hagyhatják maguk mögött a Hackett kőfejtőt, vagyis a tábor helyszínét. Chris Hackett, a tábor tulajdonosa a lelkére köti a kompániának, hogy ne hagyják el az épületet, töltsék bent az éjszakát, és megígéri, reggel el fog majd jönni értük, minden rendben lesz. Aki akár csak egyetlen egy horrorfilmet is látott már életében, pontosan tudja, hogy eme jótanácsot nem fogja megfogadni a társaság, korántsem nem lesz minden rendben - és akkor még nagyon finoman fogalmaztunk.
Kellett a The Quarrynek a hosszabb játékidő, remek döntés volt, hogy ezt a sztorit nem akarták besűríteni a The Dark Pictures Anthology valamely következő epizódjának szűkös keretei közé. Így ugyanis jutott elég idő a valóban komplex személyiséggel rendelkező karakterek bemutatására, legyen szó akár az irányítható főhősökről, akár az antagonistákról. Laura Kearney (Siobhan Williams), Max Brinly (Skyler Gisondo), Abigail "Abi" Blyg (Ariel Winter), Dylan Lenivy (Miles Robbins), Emma Mountebank (Halston Sage), Jacob Custos (Zach Tinker), Kaitlyn Ka (Brenda Song), Nicholas "Nick" Furcillo (Evan Evagora), és Ryan Erzahler (Justice Smith) nem mind a világ legszerethetőbb karakterei, teljesen bizonyos, hogy nem fogja mindenki a szívébe zárni őket kivétel nélkül.
Ugyanakkor valós, kézzelfogható írói munka húzódik mindegyikük jelleme mögött, figuráik életszagúak, motivációik és döntéseik érthetőek - még akkor is, ha teljesen világos, hogy hibáznak.
Korántsem kikezdhetetlen egyébként a plot, ha valaki kukacoskodni akar, akkor tud majd fogást találni rajta, de ettől még nem lesz kevésbé élvezetes átélni mindezt. A fontos kérdés a képernyő innenső oldalán az lesz, mennyire tudunk együtt élni azzal, hogy nagyrészt csak szemlélők vagyunk a játékban. Akinek erre van igénye, az egyébként a QTE-ket automatizálhatja, a gyors döntések időlimitjét is módosíthatja, sőt akár előre meghatározott vonalon is haladhat a sztori úgy, hogy még csak minimális "játékra" se legyen szükség, és tényleg csak egy mozifilmet nézzünk. Pont ennek ellenkezőjére lenne azonban szükség egy nagyobb tömeg bevonzásához, több kalandjátékos elemmel még befogadhatóbb lehetne a The Quarry.
Véres grimaszok
Már a The Dark Pictures Anthology: House of Ashes is nagyon jól nézett ki, de a The Quarry erre is rá tudott tenni pár lapáttal. Olykor az ember azt érzi, hogy nem is egy videojátékkal játszik, hanem egy filmet vagy sorozatot néz, aztán jön egy esetlen animáció, nevetséges grimasz, botrányosan fröccsenő víztükör, és rögvest kidob magából a játék, megtörik a varázs. Nagy kár, hogy a szinte tökéletes vizualitás néhol ilyen pitiáner apróságok miatt botlik el, mert egyébként valóban szép a The Quarry. Hanghatások terén szerencsére már nincs semmiféle baki, a szinkronmunka tökéletes, a zenei aláfestésbe sem lehet belekötni.
Bármennyire is remekel a játék magában az alaptörténetben és a szereplők kidolgozottságában, a második végigjátszás környéként fogjuk megérezni azt, hogy ténylegesen "játékként" bizony elmarad a nagy elődtől, az Until Downtól. Első körben persze még viszi előre az embert az adrenalin, aggódik a karakterekért, megdöbben a fordulatokon. Másodjára azonban elég hamar kibukik az, hogy igazából nincs is annyira a kezünkben a gyeplő, és a sztori nagyjának alakulása előre lefektetett sarokkövek mentén fog haladni akkor is, ha meggebedünk. Ebben a műfajban kulcsfontosságú kérdés, hogy mindez a játékélmény rovására tud-e menni, és bizony azt kell mondanunk, hogy a második vagy harmadik végigjátszásnál a The Quarry esetében arra fog.
Persze ha megelégedtek azzal, hogy egyszer letudjátok a sztorit, akkor mindez nem tűnik ki annyira, és nem is lesz markánsan zavaró. Akik így döntenek, azoknak egyébként legalább azzal sem kell szembesülni, hogy a sokadik végigjátszás esetében sem léptethetők át az egyes jelenetek, ami egészen érthetetlen játékdizájneri döntés.
