Sokszor örültem már annak, hogy anno eltöröltük a pontozási rendszert a GameStaron, mivel tartom, hogy a videojátékok művészi alkotások, a művészetet pedig nem lehet úgy pontozni, mint egy matekdolgozatot. A kritika és így a videojátékos teszt is dedikáltan egy szubjektív műfaj, ami nekem tetszik, az lehet, hogy nektek nem fog, és fordítva. Most azonban egészen konkrétan azért vagyok nagyon boldog annak okán, hogy nem kell ennek a tesztnek a végére megálmodnom egy pontszámot, mert a The Lord of the Rings: Gollum egészen egyszerűen értékelhetetlen.
És bocsánat, de már itt lelövöm a poént: nagyon hosszú fegyveres szolgálatra tekinthetek már vissza a videojátékok frontján, de az a helyzet, hogy sok éve ez a legrosszabb játék, ami tesztelnem kellett. Ha mesélek a munkámról, akkor sokaknak egyből az az első reakciója, hogy ez a világ legjobb munkahelye, hiszen egész nap csak játszani kell (nyilván ez egyáltalán nem igaz, sőt a feladataim közül a tesztelés egyértelműen a legkisebb).
Most viszont ki kell mondanom: fizikailag fájt az, hogy nem kapcsolhattam ki az első óra után véglegesen a The Lord of the Rings: Gollumot.
Egy játék a sötétbe zár
Lássuk első körben, mi szeretett volna egyáltalán lenni a The Lord of the Rings: Gollum. Az alkotók egy lopakodásra alapuló akció-kalandjátékot terveztek, melyben a J. R. R. Tolkien-féle A Gyűrűk Ura egyik legemlékezetesebb lénye, Gollam (angolul Gollum) lett a főszereplő. A sztoriból elvileg azt kellett volna megtudnunk, mi történt Gollammal A hobbit és A Gyűrűk Ura-trilógia közötti időben, tudjátok, amikor Mordorban is raboskodott egy ideig, utána pedig a bakacsinerdei tündék tömlöcét nézhette meg belülről. Nem a legizgalmasabb felütés, de egy olyan szeletéhez nyúlik Középfölde nagy legendáriumának, ami nincs még teljesen feltérképezve, az alkotói szabadság kibontakozhat, az írók megvillanthatják tudásukat, a rajongók pedig újdonságokkal találkozhatnak.
Nos, ebből semmit sem sikerült összehozni, a sztori papírvékony és unalmas, a benne felbukkanó karakterek szintén. A vizuális irány gyökeresen más, mint a mozifilmekben, vagy bármely más korábbi adaptációban, ami nem lenne gond, de a végeredményre nehéz bármi pozitívumot felhozni. Az orkok páncéljai olyanok, mintha egy '60-as években készült low budget fantasyból szöktek volna el, a félelmeteshez még csak közük sincs, inkább hatnak komikusnak és szánalmasnak. De maga a játékmenet az, ami teljesen elkeseríti az embert és alaposan felbosszanthatja azokat, akik voltak olyan balgák, hogy pénzt adtak ezért a játékért.
Az igazán nagy bajok magán a játékmeneten ütköznek ki, egészen egyszerűen arról van szó ugyanis, hogy Gollamot irányítva orkok vagy épp más lények figyelmét elkerülve kell mászkálni, ugrálni, ilyen vagy olyan dolgokat összeszedni, közben pedig ha fenyegetés van a közelben, a magas fűben vagy egy árnyékos pályarészen meg kell bújni. Izgalmasan hangzik? Hát persze, hogy nem. Akció-kalandjátékról beszélünk, de a tényleges akció kimerül annyiban, hogy a sisakot nem viselő orkok mögé lopakodva meg tudjuk fojtani őket. A nagyjából 10 órás játékidő alatt végig céltalannak érezzük minden erőfeszítésünket, nincs rendes történetvezetés, narratíva, ami összefogná ezt a csetlő-botló kreációt, nincs olyan elem, ami szórakoztató lenne, sikerélményt nyújtana, évtizedes mechanikák vannak random egymás után pakolva bármiféle kreativitás szikrája nélkül.
Fel lehet még szedni némi élelmet az életerőnk visszatöltésére, és köveket is dobálhatunk annak érdekében, hogy elvonjuk az orkok figyelmét, de itt ki is merülnek ezen a téren a fejlesztői ötletek. Az csak hab ezen a nem túl étvágygerjesztő tortán, hogy maga a cselekmény is koncepciótlan és saját maga elé állít logikai akadályokat, amiken képtelen átlépni, inkább hatalmasakat zakózik és utána kellemetlen bukfenceket vet.
Gollam és a szerencsétlen kis lény eredeti személyisége, Szméagol nem csak párbeszédeket folytatnak egymással, de a játék bizonyos pontjain döntéshelyzetek elé is vagyunk állítva, határoznunk kell arról, hogy épp Gollam vagy Szméagol domináljon az adott helyzetben. Egyrészt mindig teljesen nyilvánvaló, hogy melyik megoldás lehet éppen a hasznosabb, másfelől egyszer sem tűnt ki az, hogy érdemben az égegyadta világon bármit is számítana az, hogyan döntünk.
PlayStation 5-ön volt "szerencsém" tesztelni a játékot, és bár én nem futottam bele komolyabb bugokba, mások elég durva hibákról is beszámoltak, melyek következtében teljes pályákat kellett az elejéről újrakezdeni, illetve elvileg a játék előszeretettel omlik össze a legváratlanabb pillanatokban. Hiába vannak különböző grafikai beállítások konzolon, érdemi különbséget csak a ray tracing be-, illetve kikapcsolása hoz el, tényleg másként festenek a vízfelületek, ha élünk ezzel a lehetőséggel. Ezen felül viszont nagyjából mindegy, hogy a teljesítményt vagy az idézőjeles "részletességet" preferáljuk, a The Lord of the Rings: Gollum ugyanolyan ronda, mosottas lesz minden opció mellett.
A textúrák érthetetlenül ocsmányak, a fizika nevetséges, az animációk darabosak és suták. A játék alatt ugyebár az Unreal Engine dolgozik, amivel hobbifejlesztők akár egyedül is szebbet, többet, jobbat tudtak alkotni az elmúlt években, mint ami most (ennyi késés után) összejött a Daedalic Entertainmentnek.
Nincs bocsánat
Engedjétek meg, hogy megosszak veletek egy kis szakmai titkot: sokkal egyszerűbb egy rossz játékról tesztet írni, ha valami pocsék, azt nagyon változatosan meg lehet rugdosni írásban, illetve a hibákat is egyszerűbb taglalni, mint az elmagyarázni, valami miért olyan jó, miért hatalmas élmény. A The Lord of the Rings: Gollum viszont már egy teljesen más szintet képvisel. Ez a játék ugyanis annyira förtelmes, hogy az embernek még csak kedve sincs megforgatni a saját levében és úgy istenigazából odapirítani neki. Különösen úgy érthetetlen ez az egész, hogy a Gollumnak eredetileg még 2021-ben kellett volna megjelennie. Később 2022-re csúsztatták, tavaly szeptemberben kellett volna érkeznie, de ezt a határidőt sem sikerült tartani, végül 2023-ra tolták át a megjelenést. Rengeteg alkalom lett volna útközben ráébredni arra, hogy a projekt menthetetlen, és bizony mindenki akkor járt volna a legjobban, ha a Daedalic Entertainmenten belül valaki képes beismerni ezt.
Bár a teszt végén a "csak saját felelősségre" plecsni szerepel, azt kell mondanom, hogy kizárólag a katasztrófaturisták ugorjanak fejest esetleg ebbe a borzalomba. Ők pedig magukra vessenek.
