Csak sejtem - egy pillanat, leveszem a Rolexemet, mert nehéz így gépelni… -, szóval, csak sejtem, hogy milyen igazságtalan kép él az emberekben a játékújságírókról. Az előítéletek nagy része szemenszedett hazugság, például, hogy azért vagyunk kövérek, mert kilóra vettek meg minket és mert kizárólag akkor tornázunk, amikor a kiadóktól kapott havi kenőpénzünket próbáljuk feltornászni. Ezzel együtt kénytelen vagyok belátni, hogy azok az objektivitásnak még a látszatára sem törekvő, "játéktesztnek" csúfolt parttalan ömlengések (mint amilyen ez a cikk), nem sokat javítanak a megítélésünkön.
Ha segít, persze eljátszhatom az értetlenkedő felháborodást, hogy a nyers számítókapacitás tekintetében a Nintendo Switchnél tízszer erősebb PlayStation 5 vagy Xbox Series X-hez képest miért nincs 4K, 60fps vagy legalább ray tracing, de ennél azért vegyük már komolyabban magunkat. A világ egyik legjobb játékáról van szó.
Még több a jóból
Pedig már a Tears of the Kingdomra gondolok, nem a 2017-es The Legend of Zelda: Breath of the Wildra - bár az is az volt. Hiába töltöttünk el világában 100-200(-300) órát, sokan még utána is azon sóhajtoztunk, hogy bár lenne valami ürügy maradni még. Csak még egy kis kaland, esetleg némi felfedeznivaló - semmi eget rengető újítás, hiszen így tökéletes ez, ahogy van. Álmodozni persze lehet, de gondolatban végigfutva a Zelda-játékokon világos volt, hogy egy Breath of the Wild 2-re nincs sok esély. De annál nagyobb volt az öröm, amikor a 2019-es E3-on bejelentették, hogy csak idő kérdése, lesz okunk visszatérni.
Mielőtt továbbmennénk, szeretném leszögezni: akinek kimaradt a The Legend of Zelda: Breath of the Wild, annak nagyon ajánlom, hogy pótolja be. A folytatás persze tökéletesen érthető és élvezhető nélküle is, de egyszerűen kár kihagyni, és most is ugyanolyan élvezetes, mint annak idején volt. A Tears of the Kingdom azonban hiába ismerős, úgy fejlesztette tovább (vagy cserélte le) legkülönfélébb elemeit, hogy utána visszalépésnek hat.
Link, a hiperhivatkozási alap
És ezzel ki is mondtuk a legfontosabbat, amit tudni akartak a rajongók: a Tears of the Kingdom fantasztikus lett, és bőven felülmúlta a "semmi eget rengető" óta eltelt évek alatt már a "na jó, egy kicsit azért eget rengető" irányába meglódult várakozásokat. Aki szerette a Breath of the Wildot, az nagyon fogja szeretni a Tears of the Kingdomot is.
"Közel száz játékóra elteltével sem értem pontosan, hogy mi az a titkos alkotóelem, az az isteni szikra, amelynek köszönhetően ez a játék annyival jobban működik, mint a többi, hasonlónak tűnő program. Illetve dehogynem, csak éppenséggel ez a komponens megfoghatatlan, és természeténél fogva millió formában van jelen: a végtelen, határok nélküli, a játék egészét meghatározó kreativitás emeli a Breath of the Wildot a játékvilág csúcsára"
- ezt írta Grath a tesztjében, és ami igaz volt az előző részre, az ugyanannyira igaz a folytatásra is. Persze, akkor a teljesen nyílt világ már önmagában akkora újdonság volt a Zelda-játékok között, hogy úgy tűnhet, könnyebb volt akkor elbűvölni minket, de a hozzáállás maradt, és kulcsfontosságú lett abban, hogy az új epizód sem tűnik egy pillanatra sem a szó rossz értelmében "folytatásnak". Ahogy az előző játék is kisebb-nagyobb meglepetések több száz óra játékidő alatt is mindvégig lenyűgöző sorozata volt, úgy ez a játék is az lett. És itt már kezdünk átérni abba a tartományba, ahol már nagyon meg kell válogatni, hogy mit érdemes mindenképpen elmondani a játékról, de mi az, amit nem szabad - ebből pedig sokkal több van. Nagyon hosszan tudnék idegtépő részletességgel mesélni a Tears of the Kingdomban átélt kalandjaimról, és higgyétek el, hogy nehezen fogom vissza magamat, de semmiképpen sem akarok elvenni a felfedezés öröméből.
Maradjunk inkább az általános paramétereknél. Az előző játék képességeit - mint az idő megállítása, bomba idézése és a többi - nem kapjuk vissza, de funkcióikat, ha más módon is, most elérhetjük. Ennek titka egyrészt abban rejlik, hogy az új Fuse képesség szinte a játék összes tárgyának és nyersanyagának egy új dimenziót ad: fegyvereinket a legkülönfélébb tárgyakkal erősíthetjük meg, gyakran egészen meglepő eredménnyel. Például egy kardra forrasztott kard… nos, egy két kard hosszúságú kard. De egy levágott szörnyfarok a kard végén már ostorszerű fizikát ad a suhintásoknak, a drágakövek pedig a bennük rejlő elem sebzését adják át, a fegyvertől függő módon. Ugyanígy minden egyes nyílvessző is új lehetőséget rejt: az íj felajzása után mindig adott a lehetőség, hogy valamit célba juttassunk vele (például új kedvenc növényemet, a bomba virágot, melynél tényleg semmi nem mondja el egyértelműbben virágnyelven sem, hogy "nem voltál kedves és ez bánt") de ami még izgalmasabb, valamelyik tárgy képességeivel is felruházhatjuk, hogy messzebbre repüljön vagy célkövetővé váljon.
A másik nagy mutatvány az építés, azaz tárgyak összeforrasztása. Bemutatni nem kell, már az előzetes videókban is megcsodáltuk hogy milyen megdöbbentő alkotásokat lehet összelegózni - de az, hogy milyen kényelmesen, kézenfekvő módon használható, és hogy milyen előzékeny módon minimalizálja a építgetésre egyébként egyáltalán nem fogékony bénák (pl. én) frusztrációját, az egészen zseniális. Az új képességek elsőre egyszerűnek tűnnek, de még az előző játékhoz képest is nagyságrendekkel növelik a játékos kreatív szabadságát (ahogy a kisebb-nagyobb ügyességi vagy harci részek megoldási lehetőségeit).
És meg egy játékelem van, amit muszáj kiemelni: a világ méretét. Bár a Tears of the Kingdom első néhány percének történései jelentős hatással vannak az előző részben már megismert világra (és persze időközben el is telt egy kis idő), az igazi extra a vertikális bővülés: az égen lebegő szigetek és a földalatti világ. Mindkettő merőben más játékmechanikai megközelítéseket ad (és vár el), és bőven kitolja a felfedezgetés és kísérletezgetés élményét.
Itt húzom meg a vonalat. Aki eddig idegenkedett a Zelda-játékoktól, azt nem hiszem, hogy meg tudnám győzni, aki pedig szerette a korábbi részeket (különösen az előzőt), az valószínűleg ennyiből is világosan látja, hogy a Nintendo EPD megint megcsinálta, és sikerült fokoznia a fokozhatatlant. Egyelőre minden rendben, laza száz órányi teendőm még biztosan van, de nagyon remélem, hogy készül már a következő rész is. Igazából semmi eget rengető újítás nem kell, elég lesz csak valami kis ürügy is, hogy majd visszatérhessünk ide.
