Talán nem alaptalanul feltételezzük azt, hogy ha valaki belekezd egy olyan játékba, aminek címe számmal vagy egyéb módon utal arra, hogy egy folytatásról van szó, valamilyen formában felzárkózik az előzményekből - akár úgy, hogy végigjátssza a korábbi játékokat, akár úgy hogy végignézi YouTube-on, vagy legalább elolvassa a sztori rövid összefoglalását Wikipedián. Aki ezt elmulasztotta a The Last of Us Part II előtt, bizonyára az ég világon semmit nem értett sem abból, hogy ki kicsoda és miért fontos a történetben betöltött szerepe, sem szereplők motivációiból, a sztori eseményeiből, semmiből - ez tipikusan olyan játék, amit az előzmények ismerete, a játékost a szereplőkhöz kapcsoló érzelmi kötelék nélkül nem lehet megérteni és a helyén kezelni, és erre a címe is elég határozottan utal.
Szerencsére az első The Last of Usból készült már egy remaster, így eddig sem kellett PlayStation 3-at szerezni, hogy megismerhessük Joel és Ellie első közös kalandjának történetét - igaz, ez még nyolc évvel ezelőtt, 2014-ben jelent meg, mivel az alapjáték pár hónappal azt megelőzően került a boltok polcaira, hogy 2013 novemberében elérhetővé vált a PlayStation 4. Tény, hogy a remaster nem mutat olyan jól, mint az előző generáció végén megjelent alkotások, és nem olyan gördülékeny a játékmenet, mint a Part II esetében, de egy PS4 Prón tökéletesen élvezhető, és gyengébb gépeken is elfogadhatóan fut. Ha tökéletes nem is, jó volt arra, hogy mindenki bepótolhassa elmaradását.
A Naughty Dog mégis úgy érezte, hogy muszáj korszerűsíteni, bizonyára épp azért, amit feljebb említettünk: a második rész lényege felfoghatatlan az első rész eseményeinek ismerete nélkül. A Left Behind előzményfejezetet is tartalmazó The Last of Us Part I mégis inkább a PC-seknek okoz majd felhőtlen örömet, illetve azoknak, akik most vágnának bele a posztapokaliptikus barangolásba.
Újra útra kelünk
Az kétségtelen, hogy a fejlesztőcsapat mindent kihozott a remake-ből, igyekezett tényleg minden szempontból olyan élményt adni, amilyet a Part II esetében átélhettünk. Ez már a játék indítását követő első pillanatokban nyilvánvalóvá válik, amikor rengeteg beállítási opció fogad minket, köztük azokkal a széles körben üdvözölt kisegítő lehetőségekkel, amik a fogyatékkal élő játékosok előtt álló akadályokat segítenek átugrani. A színtévesztők, a halláskárosultak, a testi hiányosságokkal élők mind-mind megpróbálhatják saját igényeikhez alakítani az élményt, a látvány, a hangzás és az irányítás terén is rengeteg beállítás várja őket, még azt is kérhetjük, hogy az átvezetők eseményeit egy hang részletesen elmagyarázza, ha esetleg olyasvalaki társaságában játszunk, aki egyáltalán nem lát. Önmagában csábító az is, hogy a Sony jó szokását megtartva ezt a játékot is lefordíttatta magyarra, és a felirat néhány kisebb fordítási hibától eltekintve ismét szuper lett.
A Naughty Dog nem csak ígérgetett, a látvány valóban sokat fejlődött, ami ezúttal nem csak a fényeken, effekteken, textúrákon és animációkon látszik, hanem a felfrissített karaktermodelleken is. A szereplők még inkább élethűek, azok, akik a későbbiekben is feltűnnek, jobban hasonlítanak a Part II-ban látott önmagukhoz. Bámulatos, a remasterhöz képest mennyivel jobban mutatnak az épületek, az autók, a szűkebb terek és a távolabbi pályaelemek is, minden egyes helyszín sokkal életszerűbb, részletesebb, szállnak a szilánkok, apró darabokban pattog a vakolat a falakról, ha lövés éri azokat; jobban bele tudjuk magunkat élni a pusztulás utáni Boston, Pittsburgh, és más helyszínek, az egykor fontos szerepet játszó épületek, járatok hangulatába. Mindaddig szkeptikus voltam a remake szükségességével kapcsolatban, míg újra elő nem vettem a remastert - az emlékek jelentősen megszépítették a korábbi játékot, gyakorlatilag minden téren érezhető az előrelépés, a gondoskodás, amit megszokhattunk a fejlesztőcsapattól. Ugyan a megjelenés előtti változatban, a felskálázott 4K melletti 60 fps-es megjelenítési módban néhány helyen fura textúravillanások törték meg az élményt, de ezt remélhetőleg egy patch javítani fogja hamar.
Fejlettebbé vált a harc is: közelharcban az ütéseknek jobban érezni a súlyát, lövöldözésnél kényelmesebb a célzás, modernizálták a fegyverváltást, átláthatóbbá vált a crafting. A fegyvereinket ismét munkapadoknál tehetjük hatékonyabbá, de ahogy a folytatásban Ellie, úgy most Joel babrál velük, annak megfelelően, hogy milyen módosítást hajt rajtuk végre. Az ilyen, elsőre apróságnak tűnő újítások is sokat számítanak az élmény egészét nézve, de azokat is megértem, akik a fegyverbütykölést érthetetlen időhúzásnak tartják - ők próbálják meg jobban beleélni magukat a főszereplő szerepébe.
Azért, bár jobb lett, a mesterséges intelligencia nem mindig tud megbirkózni a kihívásokkal: mind a társaink, mind az ellenfeleink küzdenek a fedezékkereséssel. Az ellenséges csoportok tagjai a legtöbbször teljesen valósághűen viselkednek, igyekeznek bekeríteni minket, hangosan konstatálják, ha úgy próbáltunk tüzelni rájuk, hogy kifogyott a tárunk, máskor viszont össze-vissza rohangálnak, felakadnak a falban, vagy nem törődve azzal, hol vagyunk, elkezdenek nyílt terepen futkározni. Megmosolyogtató az is, amikor épp egy heves tűzpárbajban vagyunk, Ellie és Sam meg ahelyett, hogy hátul maradna fedezékben, valahol elől rohangál, és közben persze mégsem halálozik el. A fejlesztők állítólag kifejezetten fontosnak tartották, hogy a gépi társak viselkedését realisztikusabbá tegyék, a karakterek még azzal is terveznek, hogy elmenjenek, ha egy mozgó ellenfél látóterébe kerülnének, és sokszor tényleg látszik a törekvés, de nem mindig.
ÉN vagyok Joel
A DualSense megint hozza a megszokottat: a haptikus visszajelzések és az adaptív ravaszok ügyes kombinációjának köszönhetően az ütközetek még izgalmasabbak, még jobban érezhetjük azt, hogy Joel nem egy profi mészáros, így minden kilőtt golyónak, minden bevitt ütésnek tétje van. Érezhetjük a ravasz és az íjhúr feszülését, az R2 ellenállását, amitől még a harc közbeni gyors sebkötözés során is jobban izgulunk, nehogy vérszemet kapjanak és ránk rontsanak ellenfeleink. Az esőcseppek kopogása finoman rezgeti a kontrollert, amely a robbanások, az átvezetők látványos eseményei hatására is a képernyőn látottakhoz illően mocorog. A 3D Audio támogatása ugyancsak sokat segít, pontosan halljuk, hol vannak a kattogók, honnan próbálnak meg a lopakodók ránk támadni, honnan érkeznek ilyen-olyan zörejek.
A remake-ből kimaradt a Factions multiplayer mód, ami egyébként nem hogy a remasterben, de még az eredeti játékban is játszható - nem fog nagyon hiányozni, mivel valamikor jövőre érkezik a sokkal tartalmasabb, önálló többjátékos spin-off, saját történettel, de várhatóan a Factionst idéző játékmenettel. Cserébe viszont bekerültek olyan, a leglelkesebb rajongóknak szóló extrák, mint a permadeath mód, amiben halál után a játék vagy a fejezet elejére kerülünk vissza (attól függően, mit állítunk be), vagy a speedrun mód, melyben mérhetjük, milyen gyorsan teljesítünk egy-egy pályát, és ebben vetélkedhetünk másokkal.
A The Last of Us továbbra is egy fantasztikus játék, lenyűgöző történetvezetéssel, élvezetes lopakodással, olyan harcrendszerrel, amiben nem érezzük magunkat szuperhősnek, minden lövésnek tétje van, és a DualSense-nek köszönhetően még jobban beleélhetjük magunkat úgy az akciójelenetekbe (és inkább ezekbe), mint a nyugisabb átvezetőkbe. Határozottan jobb élményben lesz része annak, aki ezt a változatot választja a remasterrel szemben, de azt már nem állítjuk ilyen bátran, hogy megéri a jelentős árkülönbséget kifizetni érte: a 27.490 Ft-os ár egészen karcos, különösen úgy, hogy a Part II-ért már akkor is csak 13.990 Ft-ot kell fizetnünk, ha nincs épp leárazva. Ha viszont leárazás van, mindenképp csapjatok le rá, akár először játszanátok, akár csak sok év kihagyás után térnétek vissza hozzá.
