Lássuk be, az Until Dawn név elég érdekes felhozatalt jelentett eddig. A Supermassive Games először letett az asztalra egy zseniális horrorjátékot (ha játékelemeiben nem is, de történetmesélésben mindenképpen kiemelkedő darabot), aztán jött egy VR lövölde, a Rush of Blood, amely főleg az akciódús hentesparádé élményével szórakoztatta a nagyérdeműt. Most a kifejezetten előzményként beharangozott The Inpatient igyekszik ránk hozni a frászt, ami a nagy játékból talán ismerősen csengő Blackwood Szanatóriumban játszódik, hatvan évvel az Until Dawn történései előtt. Nagyon nagy örömmel vágtam neki - már amennyire örömmel lehet egy horrorjátéknak nekivágni -, de a lelkesedésem hamar alábbhagyott, amikor szembesültem azzal, hogy egy alig kétórás, lineáris kalandban lehet részem, amelynek jelentős része egyébként kifejezetten unalmas.
Ki is vagyok?
Komolyan, ha még egy történetíró úgy akar nyomasztó atmoszférát teremteni egy játékban, hogy a főhős amnéziás, azt ki kell közösítenie a céhnek a fantázia és eredetiség teljes hiányára hivatkozva. Az elmegyógyintézetben vergődő, emlékeit és persze múltjának szörnyű titkait kereső páciensként nagyot sóhajtva vágtam neki a kalandnak, ami egyébként a horrorklisék kínai piaca: van itt bezártság és monotonitás, egy titokzatos cellatárs, még titokzatosabb személyzet, szörnyű rémálmok és látomások, amelyek során persze mindig a "valami hirtelen ott van az arcod előtt, sikolt, és te összetojod magad" kreatív rendezői megoldás érvényesül, és persze zseblámpás bolyongás sötét folyosókon, vérfagyasztó hanghatások közepette. Nem akarok spoilerezni, nem is nagyon érdemes egy másfél órás élményből többet elárulni, elég annyit tudni, hogy sok párbeszéd, minimális keresgélés és bolyongás a The Inpatient arzenálja, és az Until Dawnból ismert pillangóhatás itt is érvényesül, vagyis választásaink kihatnak a végkifejletre, főleg arra, hogy ki marad életben az egyébként nem túl népes szereplőgárdából.
Mit is csinálok?
A bajom csak az, hogy nincs kedvem végigjátszani újra a játékot, hogy megtudjam, milyen más megoldások lehetségesek, főleg azért, mert az élmény vontatott. Hiába remek a VR atmoszféra (sokszor a régi Silent Hill hangulat vett körbe, kirázott a hideg), ha közben a cselekmény akadozik, és kifejezetten unalmas részekkel kell megküzdenünk a túlélésért. Azért az örömteli, hogy a kontrolleres FPS-irányítás mellett a Move is rendelkezésünkre áll nagyon kényelmes tárgyhasználati megoldásokkal (például a zseblámpa kezelése, dolgok felvétele és forgatása), és a mozgásunkat is variálhatjuk, akár folyamatos (érts: azonnal émelygés), akár fix szögre állított fordulatokkal és lassú haladással, amitől nem leszünk tengeribetegek. Sőt, a párbeszédek során a lehetséges válaszokat fel is olvashatjuk a mikrofon előtt, így teljesen interaktív lehet a beszélgetés, vagy választhatunk a kiírt reakciók közül kontrollerrel, mint a szerepjátékokban szokta a plebs. Pont remek rendszer lenne ez egy komplex, hosszú és izgalmas horrorjátékhoz, már csak egy komplex, hosszú és izgalmas horrorjáték kellene hozzá.
De az Inpatient megmarad a vontatott jelenetek, a jumpscare és a zseblámpás ténfergés lineáris cserélgetésében, sem a karakterek, sem a sztori nem alakított ki ennyi idő alatt bennem semmilyen kötődést, nem akartam megtudni, kit hogyan lehet megmenti, milyen titkokat rejt még ez a nyomasztó kórház. Lehet, hogy csak én vártam sokat ettől a címtől, de mivel a Rush of Blood is remek VR-móka volt, bíztam benne, hogy valami egyedi élménnyel gazdagodom. Nos, párszor hirtelen rémület okán üvöltöttem, és majdnem leestem a székről. Ez annak számít?
