A Neocore Games azon kevés hazai fejlesztőcsapat közé tartozik, amelyek nem csupán túlélték az előző évtized viszontagságait, hanem stabilizálták helyzetüket a bizonytalanságáról híres játékiparban. A King Arthur sorozat és a Van Helsing első részének sikere után folytatódik a kaland, a második rész több, jobb, összetettebb és viccesebb. Az indie fejlesztés legnagyobb előnye az a függetlenség, amit a neve is hirdet. Nincs egy dollárköntösben morgó kiadó, aki beleszólna a dolgok menetébe, vagy szerződéseket lebegtetve sikítana, hogy nem érdekli, hogy nincs még kész a játék, ki kell adni. A The Incredible Adventures of Van Helsing II-t elhalasztották. A Neocore úgy érezte, szüksége van még egy hónapra ahhoz, hogy azt az élményt rakhassa le a játékosok elé, amit megérdemelnek. Külön nagyon tetszett, hogy a sajtóközleményben, amiben bejelentették a csúszást, viccesen megjegyezték, hogy mi most úgyis éppen reapeljük a Soulokat. Milyen igaz.
Béta hunter
A teszt írásának pillanatában Van Helsing valahol a béta és a full build között irtja a szörnyeket, hiányzik egy-két tárgy neve és néhány dialóg, néhol beleestünk a textúrába, de már teljesen világosan látszik a fejlesztők álma, amit ígéretük szerint alig egy hónap alatt valóra is váltanak.
A The Incredible Adventures of Van Helsing II minden szempontból több, mint az első rész. Már az első részhez érkező kiegészítőkön érezhető volt, hogy a magyar stúdiónak nagyon fontos a rajongók és a szakma visszajelzése; a két rész között eltelt egy év alatt bekerült két új kaszt, a kontrollertámogatás, a PvP, a Neverending Story és még sok olyan újdonság, amit eleinte nem terveztek beletenni a játékba. Ezek természetesen a második részben is benne lesznek, de sok olyan megoldással is kiegészítették a folytatást, ami nagyon jót tett a játékmenetnek.
És boldogan éltek…
… úgy három percig, amíg ki nem derült, hogy az őrült professzor legyőzése nem oldja meg Borgovia problémáit. Egy gonosz bukása gyakran csak arra jó, hogy teret engedjen a többinek; Van Helsing és a kiállhatatlanul bájos Katarina egy szétzilált város közepén találja magát, ami hősök helyett közellenségként tekint rájuk. A polgárháború viharát a Harker nevű tábornok igyekszik meglovagolni, és átvenni a hatalmat Borgovia felett, illetve persze felszámolni az Ellenállást, aminek véletlenül mi vagyunk a vezetői. A helyzetet bonyolítandó feltűnik egy Prisoner Seven nevű maszkos – és elképesztően menő – illető, akiről nem tudunk semmit, de láthatóan Harker tábornok csapatait bombázza szét városszerte. Az ellenségünk ellensége a barátunk alapon ennek nyilván örülünk, de a titokzatos idegen motivációit nem ismerjük, és Katarinánk is óva int minket tőle.
A gyönyörű gótikus város útvesztőitől a földalatti csatornarendszeren át a misztikus erdőig rengeteg új helyszínt járhatunk be, és az útközben látott karaktereket és magát a történetet is az a fantasztikus humor jellemzi, ami mára már a sorozat védjegyévé vált, és amiért Juhász Viktornak adtunk is egy hatalmas pacsit.
Új utakon
A nagyon okos emberek azt szokták mondani, hogy egy három fejezetben elregélt történetnek a leglabilisabb és elmarasztaló hümmögésre késztető része mindig a közepe. Hiszen a második epizód csak egy összekötő pillér a kezdeti izgalmak és a katarzisként ható befejező felvonás között, így csak annyi a dolga, hogy lehetőleg ne nyomja el a felkorbácsolt érdeklődést. Ha nem is értünk maradéktalanul egyet ezzel, azért nem lövi magát bokán az állítás. Csak pörgessünk gyorsan végig agyban pár film- és játéktrilógiát, azonnal észrevesszük, hogy néhányban kínos pillanatokat okozott a középső eresztés – elég csupán Indiana Jones régi hármasára gondolni. Istenem, ez a Végzet Temploma, meg a dobogó szívet tartó, kálimát kántáló kopasz muksó… hát igen.
A veszély szerencsére nem égeti telkünk határát a Van Helsing esetében, mert a rengeteg újítás mellett egy sokkal összetettebb történetbe kapunk betekintést, tele érdekes küldetéssel. Egyesek nagy örömére a tower defense jellegű várvédős játék is visszaköszön, de immáron nem kötelező vele bíbelődni, hanem választható opcióként szerepel. Még szerencse, mert amikor bent jártunk a srácoknál, és először próbáltuk ki ezt a mókát, igen komoly verést kaptunk a folyamatosan özönlő bestiáktól. Fogtuk is fejünket a nehézség miatt, de még nem tudtuk, hogy vakmerőbben rálépve a rendes kalandra, gyakrabban fogunk megborulni, mint egy frissen felszántott földre tévedt részeg papóka. A hardcore mód mellett öt további nehézségi kihívás közül mazsolázhatunk, melyek tetején a hangzatos Fearless szint trónol. Higgyétek el, brutálisan kifacsar majd mindenkit.
A „márnemolyanmagányos” hős
A vadászt próbáló küzdelemben mindvégig ott lesz mellettünk a bűbájosan sikló Katarina is. Kettejük éles nyelve és egymásnak intézett csipkelődő megjegyzéseik változatlanul gyógyírként szolgálnak a csatazajtól sajgó füleinknek, de ezúttal új „hangszerek” is beszállnak a morajlásba. Az első részben szárnyaszegetten róttuk fel a készítőknek, hogy elég gyér a felhozatal fegyverek terén. Ezzel szemben most azon aggódhatunk, hogy vajon mindegyik cséplőszerszámmal összefutunk-e a játékban. Csaknem megtízszereződött a teljes arzenál, és közel dupla annyi páncélszettet pakolhatunk majd magunkra. Csillognak is szépen, mint az a rengeteg új képesség, melyek látványosan rügyezésnek indultak, nemcsak a mi skillfánkon, hanem a Katarináén is. Ezen a téren olyat villantott számomra a Neocore, amit még hasonszőrű alkotásnál soha nem tapasztaltam. A próba során Daev határozottan kiállt a varázsló Thaumaturge talentumai mellett, de olyan hold még nem kelt föl, ami alatt én valaha is egy szemfényvesztően durrogtató mágussal vitézkedjek… Ezidáig!
Annyira sikerült eltalálnia a készítőknek a fejleszthető adottságokat, hogy hezitálás nélkül félredobtam virtuóz kardforgatómat, és gyermeki lelkesedéssel sütögettem tovább a galád ellent. Ha már feléjük fordult a figyelem, akkor ismételten kitettek magukért a szörnyeket kreálók. A keleti mondavilág lényein kívül bőven kijut majd jópofa és vicces rosszcsontból. Jóval több kúszó-mászó, repülő, vonagló, rohanó fenevad teszi agresszív tiszteletét személyes territóriumunkban, és a főbb szörnyeknek köszönhetően számos trófeát bezsebelhetünk, melyekkel még szívósabbá tehetjük hősünket.
Csiszolatlan gyémánt
Tömegesen elhulló lények ide, szemkápráztató effektek oda, ami egy egyszerű gamert és egy kiöregedett rókát egyaránt az ujja köré tud csavarni, az a hangulat. Máig emlékszem arra, amikor közel egy éve felcsendültek a sorozatra jellemző dallamok, és Borgovia erdejében hosszában kettészelhettem az első zsiványt, aki pechére csak egy útszéli csavargónak nézett. Ez most sem lesz másként, dorombolni fogunk, miközben auránkat finoman cirógatja az autentikus Van Helsing atmoszféra.
Ahogy a sztoriból is látszik, vitézül beránt a játék a haddelhadd közepébe. A pörgés, a látványos steampunk-gótikus stílusban épült városok, a ködfátyolban úszó hágók és a nyirkos barlangok újfent nagyon csinosra sikerültek. A szépség mellett a csípős humor is rendesen megborsozza a sorozatra jellemző légkört. Érdemes megint leállni az NPC-kel néhány mondat erejéig fecserészni, mert azonkívül, hogy marhára jó fejek leszünk a szemükben, vicces párbeszédeket is folytathatunk velük.
A jókedv azért nem húzza annyira össze a szemünket, hogy ne vennénk észre néhol a játék gyengeségeit. Azokkal a gyerekbetegségekkel, amikben az első rész szenvedett, itt már nem találkoztunk. Sőt, mivel a Neocore derék mestermunkásai nagyon elhivatott csapatot alkotnak, a régi döccenőket már rögtön az első felvonás megjelenése után igyekeztek orvosolni. Emiatt vagyunk biztosak abban, hogy a majdnem végleges tyutyerkában tapasztalható kisebb bogarakat a legnagyobb csizmatalppal fogják szétmorzsolni a megjelenés napjáig.
Mi első felhördülésre egy picit hiányoltuk a kimondottan szemrevaló videókat és átvezetőket, melyek szinte szavak nélkül kapcsolják össze és értetik meg a játékosokkal a történetet. Jobban belemélyedve viszont teljesen kielégítik az elvárásokat azok a képsorok, amik belekerültek, hiszen stílusukat és funkciójukat tekintve teszik, amit tenniük kell: szórakoztatnak és mesélnek. Meg különben is. Egy-egy ilyen mozgókép rengeteg aranytallért emészt fel, így csak financiális korlátokból eredő hiányosság ez, nem a világvége.
Verdikt
Látva, hogy honnan indult Van Helsing hihetetlen kalandja, és milyen irányba terelgeti őt a Neocore, mi kimondottan bizakodók vagyunk. Az a szeretet és törődés, amivel ezt a kalapos kópét körülveszik, elég lenne vagy két évre egy kisebb felekezetnek. Külön dicséretes, hogy mindazokat az észrevételeket és hiányosságokat, amiket a játékosok jeleztek a fejlesztők felé, igyekeztek a legjobban orvosolni a folytatásban, és egy igazán sokoldalú, valamint könnyebben az ember tenyerébe simuló alkotást kaptunk. Sőt mi több, még mi fogunk elégedetten somolyogni, ha meglátjuk az árcédulára csapott összeget, ami annyival lett drágább, mint a tavalyi levegő: egy kurta centtel sem kérnek többet érte, mint az első részért. Hatalmas tenyér-összepattintás jár ezért a srácoknak.
Végkövetkeztetésképpen azt mondanánk, van még mit csiszolni a játékmeneten, de a műfajon belül már határozottan az élmezőnyben mocorog a Vadász és Katarina története, ezért nagyon kíváncsian várjuk a befejező felvonást, és baromira szeretnénk majd egy kunkorodóbb számmal értékelni az egész kalandot.
A 2014/04-es GameStar magazinban exkluzív interjút olvashattok a készítőkkel, ráadásul a játék előző része ajándékba jár az újsághoz.
