Egy héttel ezelőtt jelent meg a Tom Clancy's The Division, és még csak betegnek sem kellett hazudnunk magunkat, mert aki ellenőrizte volna, hogy munkában vagyunk-e, az is vele játszott. Tízen vagyunk a szerkesztőségben, akiket elragadott a játék (és nyíltan fel merik ezt vállalni feletteseik előtt), ráadásul négyen Xbox One-on, négyen PlayStation 4-en, ketten pedig PC-n vesszük be New Yorkot. Lehetett volna közösen játszani, és hosszútávon csak úgy érdemes, viszont én úgy döntöttem, egyedül indulok neki a kalandoknak, megnézem, mit kínál a játék, ha nincsenek mellettem a többiek, és a Dark Zone-ba sem teszem be a lábam. Harminckét óra után is visszamennék.
A magányos ügynök
Alapvetően egyébként az volt a terv, hogy együtt játszunk, együtt visszük végig a küldetéseket. Részben a Destinynél szerzett tapasztalatok miatt döntöttünk így - ott olyannyira semmilyen volt a sztori, sablonosak és unalmasak a küldetések, hogy egyszerűen nem láttuk értelmét egyedül továbbhaladni, viszont kooperatívan játszva tényleg élveztük (amíg aztán pár héttel a The Taken King megjelenése után egyszerre tettük félre a lemezt, és a legtöbben azóta sem vettük elő, de ez már a múlt, ne is háborgassuk). A The Division világa viszont annyira elkapott engem, hogy érdekelni kezdett a történet, és hiába a magyar felirat, akkor is nehéz figyelni, ha közben fejhallgatón keresztül beszélgetünk és röhögcsélünk a többiekkel. Elhatároztam, hogy inkább egyedül folytatom, aztán majd Hard módban megint letoljuk a küldiket, illetve a Dark Zone-t is csak a többiekkel együtt piszkálgatom. Ezután csak én voltam, New York, meg az a négy frakció, aminek sajátos, a Divisionétől különböző elképzelései vannak arról, hogyan lehet biztosítani a jövőt.
A játék úgy működik, hogy mindig a játékosok számához és a legmagasabb szintű játékos szintjéhez igazítja a nehézséget. Ha behívunk valakit magunk mellé, nem lesz könnyebb legyűrni egy-egy küldetést, mert az ellenfelek egyrészt többen támadnak, másrészt erősebbek és szívósabbak lesznek. Ennek megfelelően minden teljesíthető magányosan is (bár a Times Square-s küldetésnél, amiben egy Elite szintű mesterlövész egymás után legalább tizenötször szedett le egy lövésből, kicsit megkérdőjeleztem mind ezt, mind a mindenható létezését), és minden úgy van kitalálva, hogy akinek nincsenek bevethető barátai, ne szenvedjen hátrányt. Kicsit óvatosabbnak kell lenni, okosabban mozogni, mert az ellenfelek meglepően hatékonyan taktikáznak, de semmi nem teljesíthetetlen. A fő küldetések jelentik a legnagyobb kihívást, a mellékküldetésekkel nem volt különösebb problémám (a Bountykat, amikor három Elite ellenfelet és csicskásaikat kell elintézni leszámítva, de ez inkább önhibámból alakult így), az encountereket pedig bárki kisujjból kirázza.
Mész, lősz, mész tovább
A sztori persze nem túl erős, de a Ubisoft nem is erre fordította a legtöbb figyelmet. A végefelé már egész izgalmas, ott tényleg komolyan vártam, hogy mi fog történni, de a játék feléig-kétharmadáig nem az a történet vitt el, amin a fő szál végigvezetett. Sokkal izgalmasabbak voltak a különböző épületek, amiket bejárhattam, megismerhettem, az ott található nyomokat kutatva összerakhattam a képet, hogy mi történt ott azokban az utolsó percekben, amikor még volt élet. A belső terek változatossága dicséretet érdemel, amikor az utcán bóklászva megláttam egy nyitott ajtót, azonnal bementem és körülnéztem, elképzeltem, kik és hogyan élhettek az adott lakásokban. Az echókért olyan piros pont jár a Massive-nek, hogy kitakarja a One World Trade Centert. Ez valószínűleg nem érdekelt volna annyira, ha nem egyedül vagyok, de így volt időm kényelmesen elmerengeni ilyen dolgokon.
Ennek kapcsán egyébként még kiemelném azokat a mellékmissziókat, melyekben eltűnt emberek után kellett kutatni. Nyilván azt gondoltam, hogy mindegyiket holtan találom meg őket, vagy egyáltalán nem bukkanok a nyomukra, de két küldetés is nagy meglepetést okozott, az egyik közülük minden elvárásomat felülmúlta (annak, akik játszották, annyit mondok: zongora).
És aztán?
Egyedül teljesítünk mindent, felpakolunk a legjobb felszerelésekből, és ott állunk 30-as szinten. Csábító az a Dark Zone, de tudjuk, hogy ahogy belépünk az ajtón, valaki lelő, majd egy percen keresztül terpeszugrásokat végez a hullánk felett. Ezen kívül két lehetőségünk maradt: teljesítjük a napi küldetéseket (azaz végigjátsszuk megint azokat, amit már egyszer lenyomtunk, csak extra jutalomért), vagy megpróbáljuk Hard, majd Challenge módon legyűrni mindent. Ez már nem hangzik olyan izgalmasan, viszont ha ránézünk a számlálóra, látjuk, hogy 30 órát töltöttünk el a játékkal. Kevés az olyan single-player cím, amiért ugyanennyit kell fizetni, és ugyanennyi tartalmat is kínál.
Én végig jól éreztem magam. Nem mondom, hogy nem lehetett volna jobb sztorit írni, kicsit jobban kidolgozni a szálakat, de a The Division egyjátékos élményként is kielégítő volt. Most megvárom, hogy a többiek is felzárkózzanak, aztán kooperatívan megyünk harcba - és akkor már nem a sztorit fogom figyelni, hanem önfeledten szórakozom, ahogy tettem azt a Destinyvel pár hónapja, és megannyi játékkal azelőtt.
