A The Dark Pictures Anthology előző három része valamilyen formában mind a természetfeletti gonosszal foglalkozott, most azonban a The Devil in Me-ben egy húsbavágóan valós fenyegetés, a sorozatgyilkosok köré építették föl a lezárást (igen, ez egyfajta befejezés, mivel az antológiasorozat első évadának végéhez érkeztünk, ugyanakkor nem kell aggódni, jön a folytatás, már azt is tudjuk, hogy a Directive 8020 című sci-fi horror nyitja majd a második szezont). Sorozatgyilkosok közül ráadásul az egyik legikonikusabbra, konkrétan az első dokumentált amerikai képviselőjükre esett az alkotók választása.
H. H. Holmes ugyanis tényleg élt, és az 1893-as a chicagói Világkiállítás mellé nyitott hoteljében valóban változatos módokon gyilkolt meg egy csomó gyanútlan embert - az épület a sajtóban a "Gyilkos Kastély" elnevezést kapta. Holmesnak még a halála is különleges volt, akasztásra ítélték ugyanis, utolsó kérése pedig az lett, hogy masszív betonrétegbe temessék, hogy még a lelke se járhasson vissza gyilkolni. Bár ő is felbukkan a játék bevezetőjében, a valódi gyilkos sajnos egy nála ezerszer érdektelenebb figura lesz, aki Holmes hoteljét és módszereit másolja.
Minden az évadzárón múlik
Mint mindig, most is egy kis csapat felett vehetjük át az irányítást a horrorkalandban. Ezúttal egy sorozatgyilkosokról készült dokumentumfilmeket forgató stáb egyes tagjai alkotják a kompániát. A bandának hasonló feladata van, mint magának a játéknak: össze kell hozniuk egy ütős szezonzárót, vagy bukják a második évad lehetőségét. És csak remélni tudjuk, hogy a Supermassive Games és a Bandai Namco már aláírtak minden vonatkozó szerződést, mert ha a The Devil in Me-n múlna az egész játéksorozat sikere, akkor keresztet is vethetnénk az esetleges folytatásokra.
Sajnos ezúttal nem igazán erőltették meg magukat az írók, sablonos karaktereket kapunk, akiknek nem nagyon jutott mélység vagy komplexebb személyiség. Nagyobb baj, hogy igazán fontos döntésekkel sem kerülnek szembe, és ezek így nem is tudják formálni őket a sztori során, de ne szaladjunk még ennyire előre, előbb azért vegyük át a történet alapjait.
A semmiből ugyanis megmentőt kap a csapat: egy telefonáló azt állítja, hogy megörökölt egy hotelt, amit egy az egyben a hírhedt Gyilkos Kastély mintájára építettek fel, és meghívja a stábot, hogy nyugodtan forgassanak nála. A rendező, Charlie Lonnit persze egyből le is csap erre a nem mindennapi lehetőségre. Hozzá csatlakozik a dokusorozat műsorvezetője, Kate Wilder (akit az Oscar-jelölt Jessie Buckley szólaltat meg), valamint Mark Nestor operatőr, aki cseppet sem mellékesen Kate volt barátja, illetve Jamie Teirgan technikus és Erin Keenan, a gyakornok. Ha annyit elárulunk, Erin egyik legfontosabb "személyiségjegye" az, hogy asztmás, nagyjából körülírtuk, mire is lehet számítani írói energiabefektetés terén. De messze nem ez az igazán nagy gond.
Szép arcát mutatja a halál
Kezdjük azonban inkább a pozitívumokkal: a The Dark Pictures Anthology: The Devil in Me szint lépett, sokkal szebb lett, mint a korábbi részek, és ez nem csak a főszereplőkön, hanem a környezeten is megfigyelhető. Főleg a hotel belső terei nagyon mutatósak, részletesen ki vannak dolgozva a különböző felületek. Az arcanimációkban még mindig van valami furcsa vonás, amit meg kell szokni, amíg nem "áll rá az ember agya" arra, ahogy a szereplők beszélnek és grimaszolnak, elég fura "uncanny valley" hatás érezhető. Egy-két óra után viszont már nem zavaró a dolog, és kifejezetten jó nézni a történéseket - már persze akkor, ha nem zavarják az embert a brutális halálnemek. Végtelenül könnyen meg lehet halni a játékban, hibás döntések helyett elég egy elrontott QTE, és már nézhetjük is, ahogy egy óriási daráló szecskázza fel az egyik főhőst.
Szerencsére a nehézségi fok beállításán túl a játék minden apró kis szeletét testre tudjuk szabni, szóval aki kifejezetten utálja a QTE-ket, az képes szinte teljesen lecsavarni őket, és így már elég valószínű, hogy nem miattuk kell visszatöltenie egy fejezetet - ha mégis, akkor sincs tragédia, mivel gondosan fel van szeletelve a történet, kis etapokra osztja a kalandot a játék.
Nem minden ötletet kell végigvinni
Még augusztusban írtunk egy előzetest a játékról, melyben nagy reményekkel telt el a pici szívünk, mivel a fejlesztők kifejezetten izgalmas dolgokat ígértek. Ezeket nagyjából meg is valósították, csak épp egyáltalán nem úgy, ahogy az ember számított rájuk, vagy ahogy örül nekik. Hőseink például már képesek átfurakodni szűk réseken, felmászni tereptárgyakra és le is kúszni róluk, átugrani hasadékokat és pallókon egyensúlyozni. A probléma az, hogy a nagyjából 6-7 órás játékidő felében egészen konkrétan csak ezt fogjuk csinálni, ez pedig leírhatatlanul unalmas. A belengetett kalandjátékos elemek semmit sem segítettek a formulán, csak felvizezték és elhomályosították azt.
Nem sokat érünk azzal sem, hogy különböző begyűjtendő tárgyak is kerültek a játékba. Minden kulcs körülbelül egy méterre van elrejtve (általában simán a földre ledobva) a hozzá tartozó ajtótól, a karakterspecifikus különleges képességek, pedig jobb esetben három-négy esetben kerülnek csak elő (ilyen mondjuk az, hogy a Charlie bankkártyájával ki tudja nyitni a fiókok zárjait), a rosszabb variáció azonban az, hogy egyetlen egyszer fogjuk csak használni őket, persze abszolút szkriptelve - ilyen megoldás az, hogy Kate ceruzájával át tudja satírozni a papírlapokat, felfedve azt, hogy mit írtak egy jegyzetfüzet előző, immár kitépett oldalára.
Gyűjthetünk még pénzérméket is, amiért különféle diorámákat lehet feloldani, de elég valószínű, hogy erre az átlagos játékosok a sztratoszféra magasságából fognak tenni, és inkább a régi jó megoldásokat szeretnék visszakönyörögni. A The Dark Pictures Anthology széria játékai ugyanis azért voltak jók, mert egy halom döntés mentén formálódott a sztori, vagy legalább képesek voltak elhitetni velünk ennek látszatát, és közben opcionálisan tele lett a gatya is. A The Devil in Me főgonosza semennyire sem félelmetes, egy sablonos horrorkarakterről van szó, aki mindig pont elsuhan a háttérben és varázsütésre terem a szereplők mögött a semmiből, hogy aztán persze a kulcsfontosságú pillanatban inkább mégse csapjon le. Nem ettől kell majd mentőt hívni a túlzottan izgatott játékosokhoz.
Tény, hogy a The Dark Pictures Anthology formulája kezd kicsit fáradni, de inkább gyúrjanak rá a jobban a sztorikra, csiszolják még tovább a látványt, de a végén maradjanak meg az eredeti elképzeléseknél, mert az új rész tükrében egészen világossá vált, hogy ehhez a koncepcióhoz nem illenek a kalandjátékos elemek. Vagy nem így illenek, és sokkal több energiát kell fordítani arra, hogy megfelelően be legyenek lőve az arányok, és az ember ne azt érezze, hogy egy interaktív narratív horror helyett egy kúszó-mászó szimulátorban találja magát, melyben még a futás gombját lenyomva is fájdalmasan lassan vánszorognak a szereplők.
