Tavaly szeptemberben úgy zártam a The Dark Pictures Anthology: Man of Medan tesztjét, hogy ha az antológia következő részei esetében fordulatosabb, érdekfeszítőbb, jobban megírt történeteket kapunk, emlékezetesebb karakterekből áll majd össze a szereplőgárda, akkor simán elképzelhető, hogy még kiváló játékokkal is gazdagítani fog bennünket a Supermassive Games csapata a döcögős kezdés után.
Nos, örömmel jelentem, hogy a The Dark Pictures Anthology: Little Hope sikerrel vette az akadályokat, és minden tekintetben felülmúlta a Man of Medant.
Tényleg olyan érzésem volt a stáblista első lepörgése után, mintha a fejlesztők a fejembe láttak volna, mivel szinte minden olyan problémát orvosoltak, ami zavart a szellemhajós sztorinál. Eredetileg ugyebár nyolcrészesre tervezték a szériát (bár az első tervek még arról szóltak, hogy évente kidobnak két új epizódot, de ezt nem túl meglepő módon nem sikerült tartani), és a Little Hope városkájában átélt kalandok után nagyon remélem, hogy tényleg nem kell félúton lelőni az egész sorozatot, tudnak ezek a srácok.
Léteznek olyan vidéki kisvárosok, ahová az ember bármikor szívesen elmenekülne a metropoliszok forgataga elől, ahol fehérre mázolt fakerítések szegélyezik a vörös téglából felhúzott kis meseházikókat, és minden kertben színes virágok pompáznak. Nos, Little Hope nem ilyen. A 70-es években bezártak a gyárak, ezzel gyakorlatilag meg is pecsételődött a település sorsa. A játék prológusa viszont egy ennél sokkal nagyobb tragédiát mesél el, itt vehetjük át először bizonyos irányítható szereplők felett a kontrollt. Ők azonban még nem azok a főhősök lesznek, akiket az előzetesekben is láthattatok.
Próbálok a lehető leginkább megmaradni a spoilermentes csapásvonalon, úgyhogy legyen elég annyi, ugrálni fogunk az időben. A prológus egy 70-es években lezajlott tragédiát mesél el, a fő történetszál napjainkban játszódik, időről időre pedig Little Hope múltjába, a régi boszorkányperek idejébe is visszarepítenek bennünket - ugyanakkor zajlottak itt is ezek a szégyenletes események, mint Salem hírhedt városában. Főhőseinket rémisztő kapocs láncolja a múlthoz, amitől nem csoda, hogy égnek áll a hajuk, Little Hope pedig egyéb furcsaságokat is tartogat.
Az egész kaland egyetlen éjszaka történetét meséli el, és nem elég, hogy koromsötétben fogunk botorkálni a város utcáin és néhány épületben, hanem a látási viszonyokat még egy sűrű, túlviláginak tűnő köd is nehezíti.
A sztorit és a játékmechanikákat okosan fűzték össze, ugyanis ha nem arra indulnánk el, amerre a játék akarja, hogy menjünk, akkor teljesen beborít minket a köd, végül pedig pont ott lyukadunk ki, ahonnan elindultunk. Képzelhetitek, mennyire kitöri a frász a szereplőket, amikor erre ráébrednek.
Egyértelműen a Will Poulter által alakított Andrew a főszereplőnk, de az írók nem hanyagolták el a többieket sem. John professzor és négy diákja kényszerűen ragad a városban, szépen lassan pedig mind az öt karaktert megismerjük többé vagy kevésbé. Nem ragaszkodtak az írok görcsösen ahhoz, hogy passzoljanak az arányok, de egyáltalán nem jelent gondot, hogy egyes szereplők gyakrabban, míg mások ritkábban kerülnek előtérbe, mindenkinek megvannak a maga pillanatai. A Man of Medan főhősei között szerintem akadtak teljesen felejthető figurák is, ezúttal azonban sikerült érdekes, izgalmas, és kellően különböző karaktereket kreálni.
Nem ez lesz az a játék, amitől sikítozva vágjátok bele a kontrollert a tévébe, de azért akad benne pár okos ijesztés. Nyilván jump scare-ből is kapunk bőven, de ennél az olcsó húzásnál azért szélesebb az alkotók repertoárja. Nagyon jól áll a játéknak az, hogy az előző résszel ellentétben végre nem kis zárt terekbe vagyunk szorítva. Olykor épületeket is bejárunk, de a játékidő nagyobbik részét a szabadban bóklászva töltjük el. Mozgásterünk komolyan behatárolt, de az impozáns látványnak, a ködnek, az erdős környezetnek és a sötét éjszakának köszönhetően tényleg nem tudjuk, mikor ugrik elő a fák mögül valami, ez pedig rendesen feltolja a parafaktort.
Azután viszont már kevésbé fogunk félni, hogy megmutatták nekünk Little Hope rondaságait. Picit zavaró, hogy ezt rengetegszer önismétlően teszik, idővel már csak mosolyog az ember azon, hogy mindig a háttérben suhan el valami, vagy főhősünktől jó távol, a kamera csücskébe lóg csak be egy szörnyláb. Nem rossz megoldás ez, de több tucatszor ellőni nem annyira elegáns.
Remek sztorija tényleg kiemeli a tucat túlélőhorrorok közül a játékot, egyedül azt bántam, hogy a végső nagy reveláció láttán (nyilván sokféle befejezés van, én most arra gondolok, mikor minden szereplőnk túléli az eseményeket - és elég könnyű őket fűbe haraptatni az út során) olyan érzésem volt, mint Leslie L. Lawrence könyveinél:
a semmiből kapják elő a nagy megfejtést, az ide vezető apró nyomok pedig inkább belemagyarázásnak tűnnek, mint rendes fogódzkodónak.
A mechanikákat és a játékmódokat teljesen átemelték az első részből: nekivághatunk a történetnek teljesen egyedül, online egy barátunk oldalán (ekkor külön karaktereket irányítunk és a cselekmény párhuzamosan zajlik), vagy csapatostul otthon, a kanapén ülve (ekkor kézről kézre kell adogatnunk a kontrollert). Sokféle tárggyal interakcióba léphetünk, általuk megismerhetjük Little Hope összes titkát, sőt egyes festmények megtalálásával a lehetséges jövőbe is bepillantást nyerhetünk - így akár halálos szituációkra is felkészülhetünk. Visszatér egyébként a "kurátor" is, ismét ő meséli el a történetet, az egyes fejezetek között pedig segíthet egy picit a nagy megfejtésben, ha megengedjük neki.
A Little Hope nem akar az idegeinkre menni. Vannak benne quick time eventek, és ezeknél is simán meg lehet halni, de egyrészt a játék előre figyelmeztet, hogy milyen típusú QTE jön éppen, másfelől pedig lehetőség van ezeket a mechanikákat lebutítani olyan szintre, hogy csak egyféle gombot kelljen nyomkodni vagy nyomva tartani. Erősen ajánlott ez azoknak, akik pillanatnyi ügyetlenség okán nem akarnak búcsút venni valamelyik szereplőtől - persze a fejezetek bármikor újrajátszhatóak, ha elrontottunk volna valamit.
Sokat javult a kamerakezelés is, végre nem kell hosszasan szerencsétlenkedni, hogy elérjünk valamit, a legtöbb helyen pedig számos kameranézet között tud váltogatni a játék, így ezen a téren sem cibálja meg az idegrendszerünket.
A teszt elején említettem, hogy csak "szinte minden" hibára sikerült orvosságot találni, az öröm pedig azért nem lehet teljes, mert hiába nagyon szép, technikai téren a Little Hope is eléggé esetlen. A fejlesztők ígéretei szerint az animációk és a szájszinkron tekintetében még komoly javítások várhatóak a day one patchnek köszönhetően, de ezeket az ígéreteket a Man of Medan esetében is megkaptuk, aztán nem sokat javított a helyzeten a megjelenés napján érkező tapasz. Nagyon rútul be tud szaggatni a játék Xbox One X-en, így csak remélhetjük, hogy most tényleg összejön a gyors foltozás.
A The Dark Pictures Anthology: Little Hope pedig meg is érdemli ezt a törődést, mert egy igazi felsőpolcos horrorcímről van szó, ami izgalmas borzongást ígér a műfaj kedvelőinek.
