Szögezzük le rögtön az elején: a széria kedvelői közül sem fog mindenkinek tetszeni a House of Ashes, de ez egészen egyszerűen azért van, mert más narratív ívet követ, máshogy építkezik, mint a The Dark Pictures Anthology két korábbi része, a 2019-es Man of Medan, és a tavalyi Little Hope.
Fontos lehet még a játék legeslegelső indítása előtt letisztázni magunkban, hogy ezúttal nem egy klasszikus horrort kapunk, bátran ki merem jelenteni, hogy a játék a legkisebb mértékben sem félelmetes, sőt ezúttal még jump scare-ek sem hozzák ránk a frászt. Akkor érdemes tehát egyáltalán belekezdenünk az egészbe, ha nem arra számítunk, hogy ettől a játéktól fogjuk majd telepakolni a nacit. A gatyó ezúttal makulátlan marad.
A hegyekbe fönn
A történet szerint hőseink, akik az amerikai hadsereg különböző frakcióinak katonái, illetve az épp velük harcoló iraki erők egy tisztje 2003-ban az iraki hegységek kellős közepén pár földcsuszamlás következtében egy ősi, akkád templomban találják magukat mélyen a föld alatt. A háború elején járunk, az amerikaiak vadul keresik Szaddám Huszein vegyi fegyvereit, az itteni barlangrendszerekben viszont valami egészen mással találkoznak. Horrorisztikus, óriásdenevér-szerű lények vadásznak rájuk, az egykori ellenségeknek pedig kényszerű szövetségre kell lépniük ahhoz, hogy megmenekülhessenek a vámpírszerű rondaságok elől. Ennyi a House of Ashes alapfelállása, de elég sokat kell nyúznunk a játékot, hogy eljussunk idáig.
A korábban megszokottaktól eltérően ugyanis ezúttal nem az események közepébe hajítanak minket. A prológusban először több ezer évvel időszámításunk előtt láthatjuk a helyszínt, majd odáig is elég döcögősen jutunk el, hogy az amerikaiak elérkezzenek ide. Ez egy olyan pont, ami sokak számára masszív negatívumként fog kitűnni, én is úgy éreztem, hogy gördülékenyebben is meg lehetett volna oldani a dolgot. Furcsán eltolódott egyébként az egyensúly a tényleges játékmenet és az "átvezetők" bámulása között, messze többet találunk ebben a részben az utóbbiból, mint az előző epizódokban. Nagyjából a játék feléig elérve - kár szépíteni - unalmas pillanatai is vannak a House of Ashesnek, a második félidőben viszont szerencsére felpörögnek az események.
Leszünk barátok?
A mechanikák semmit sem változtak, továbbra is felváltva irányítunk öt karaktert (illetve az extra játékmódokkal párhuzamosan is pörgethetjük a kalandot egy pajtásunkkal, vagy egy egész haveri társasággal adogathatjuk egymásnak a kontrollert), a végső cél pedig az, hogy mindnyájan életben maradjanak a sztori legvégéig. Ez a vég pedig messze nagyobb álleséseket fog eredményezni, mint az előző két The Dark Pictures játék. Komolyabb spoilerek nélkül maradjunk annyiban, hogy végre nem lehet előre sejteni a nagy csavart, a semmiből dobják le ránk az atomot (mármint nem a vegyi fegyvert), hogy utána csak kapkodjuk a fejünket jobbra-balra. A végső nagy fordulat szintén kétesélyes játszma, lesznek, akik az asztalt csapkodják miatta, de én például most imádtam ezt a váratlan húzást.
A történet tehát egyáltalán nem indul feszesen, de nagyjából félúton összekapja magát a narratíva, pörgőssé válik a cselekmény a finálé pedig (így vagy úgy) leszaggatja a pofinkat. De mi a helyzet magukkal a karakterekkel? Hiszen a Supermassive játékaiban létfontosságú, hogy kialakuljon valamiféle kötődés köztünk és a szereplők között. Nos, a House of Ashesnek ez az aspektusa is paradox némiképp, mivel több "hősünk" masszívan antipatikus.
Salim Othman, az iraki hadnagy a legkönnyebben megkedvelhető karakter, hiszen ő csak vissza szeretne jutni fiához. Az amerikaiak viszont már nem ennyire pozitív figurák. Eric King ezredest elvakítja a vágy, hogy ő találja meg az iraki vegyi fegyvereket, nem véletlenül hagyta ott felesége, Rachel King. Kingné sem épp egy angyal, a külön töltött idő alatt sikeresen beújított egy szeretőt, végezetül a maradék két tengerészgyalogosunk, Nick Kay és Jason Kolchek, fogalmazzunk úgy, nem a legélesebb kések a fiókban. Mégis, pont attól válnak a föld alatt rekedt szerencsétlenek emberivé és valóssá, hogy könnyedén értelmezhető, életszagú személyes problémákkal küzdenek, ez pedig összességében nagyon jól tud állni a House of Ashesnek.
Nem kell, hogy örökre a szívünkbe zárjuk a főhősöket, éppen elég, ha annyira érdekes a saját kis történetük, hogy nem örülnénk, ha egy elrontott quick time event vagy egy rossz döntés miatt hirtelen a fűbe harapnának. Mindkettőre megvan természetesen a lehetőség, folyamatosan formálódik a sztori, a finálé is többféleképpen alakulhat.
A vámpír új ruhája
Technikai újítások terén vitathatatlanul nagy előrelépések történtek, a House of Ashes messze a sorozat legszebb játéka. Bár néha még felsejlenek a Supermassive Games védjegyének számító fura arcmimikák, a látvány összességében káprázatos. Sokat dob a játékélményen az is, hogy végre-valahára elengedték a fix kameranézetet, szabadon barangolhatjuk be az ősi templom termeit és a barlangrendszer járatait. Örömteli változás a teljesen testreszabható nehézségi szint is: lehet egyrészt nehézségi fokozatot váltani, másfelől konkrétan a quick time eventeket is teljesen lebutíthatjuk, sőt az is beállítható, hogy a játék előre szóljon, milyen típusú QTE következik és mikor.
A The Dark Pictures Anthology első felvonása a következő résszel véget fog érni, az pedig már az első előzetes alapján látszik, hogy a The Devil in Me sokkal inkább a klasszikus horror irányába megy el, mint a House of Ashes. Ez a változatosság kifejezetten jót tehet a sorozatnak, a zsáner rajongói pedig már most agyalhatnak, mi változik a második évadban. A folytatás ugyanis a későbbiekben is érkezik, összesen 8 részesre tervezték a Supermassive Games srácai a The Dark Pictures Anthologyt.
