Teljesen új korszakot, valóságos újrakezdést ígértek a Tales of Arise kapcsán a fejlesztők. (Vagy inkább a marketing?) Azt, hogy ez mennyire érezhető, alighanem az fogja eldönteni minden játékosnál, hogy korábban behatóan ismerte-e a szériát és rajongott-e érte. Aki 1995 óta együtt lélegzik a sorozattal (gyanítom, ők vannak kevesebben), annak feltehetően millió változás feltűnik majd. Aki viszont akkor sem tudná megmondani a különbséget az Eternia, a Vesperia és a Zestiria között, ha azok körbeállnák, vélhetően csak annyit vesz észre, hogy ez az epizód sokkal jobban néz ki az előzőeknél.
Olyan radikális eltérés tehát nincs, mind mikor a Final Fantasy körökre osztott csatákról ATB-re váltott, majd azt is valós idejű, akciódús küzdelmekre cserélte - de talán erre nem is volt szükség.
Két bolygó, egy bosszúhadjárat
Az Arise története eleinte nem tűn túl érdekesnek, a főszereplő például egy amnéziás srác, ami a klisék kliséje. Ő a jó 300 éve meghódított Dahna bolygó egyik különösen barátságtalan rabszolgatelepén él, amúgy sem vidám sorsát pedig tovább rontja a fejére húzott fémmaszk. (Sajnos egy homályos megjegyzéssel kenték el az írók, hogy hősünk miként is táplálkozik e sisakban.) Nem kell hozzá sok idő, hogy - mint később kiderül a neve - Alphen összetalálkozzon egy Shionne nevű elegáns hölgyeménnyel, majd pár pillanattal később együtt bele is sodródnak a Dahna felszabadításáért vívott szabadságharcba. Igaz, Shionne sokak szerint az elnyomók közé tartozik: ő ugyanis a mind mágia, mind technológia terén sokkal előrébb tartó Rena bolygó szülötte. Szerencsére őt is engesztelhetetlen utálat hajtja a Dahna öt régióját uraló renai nagyurak ellen, így a játék első órájában meg is kapjuk fő feladatunkat: be kell járnunk a hatalmas kontinenst, minél hamarabb ledarálva az öt főváros trónján üldögélő öt főgonoszt.
Ez, no meg az első fejezet lávás világa és közhelyekben gazdag eseményei és a főellenség botrányosan rossz dizájnja nem hozták meg a kedvem úgy igazán már a demó kipróbálásakor sem. Akkor sem ujjongtam az eredetiség diadaláról kiabálva, amikor kiderült, hogy a második világ a havas terület, a harmadik meg az erdős birodalom - de szerencsére a Tales of Arise az a szerepjáték, amelynek története lépésről lépésre egyre érdekesebbé válik. Kellemesen hamar megszakad a "csapjuk le a következő diktátort!" történetvezetés, és a "minden renai igazi féreg, minden dahnai pedig elnyomott szerencsétlen" felállásról is bebizonyosodik, hogy nyilván nem lehet igaz egy, sőt két teljes bolygóra.
Amilyen laposan indult a cselekmény, olyan érdekessé vált a karakterek sorsa az öt birodalmon keresztülvezető út során. Mivel olykor a társak kiléte is meglepő lehet, még általánosan sem mennék bele a többiek történetének kitárgyalásába - mindenesetre Alphen múltja, Shionne rejtélyes átka, vagy éppen a renai uralkodó megválasztásának ügye is ravaszabb magyarázatot kap, mint azt várnánk a nyitó órák kliséáradatát követően. (Az pedig hatalmas piros pontot érdemel, ahogy a játék kezeli Dahna felszabadítását és annak következményeit!) Nyilván vannak animés stílusban túlrágott részek és melodrámában gazdag, de tulajdonképpen teljesen felesleges konfliktusok is, de még ezek ellenére is mondhatom, hogy az Arise sorozatának egyik legérdekesebb, sok tekintetben legfelnőttesebb történetével rendelkezik.
Kard ki kard!
Szerencsére a szériára jellemző valós idejű harcrendszer is kiválóan működik. Ellenfeleinket látjuk a pályákon - amúgy nincs nyitott világ, viszonylag szűk térképszakaszokból áll össze a játék -, és ez azt jelenti, hogy simán el is futhatunk köztük. Mivel a tápolásnak nem sok értelme van (minden szintlépéssel radikálisan csökken az adott lényekért kapott XP, így egy idő múlva semmi értelme a harcot erőltetni), ez sokszor lesz hasznos, még akkor is, ha a szimpla ellenfelekkel vívott csaták általában nem hosszabbak 20-30 másodpercnél.
A küzdelmek mindig egy kör alakú arénában zajlanak, és a legfeljebb négy aktív karakterünk közül a menüben választhatjuk ki, hogy kit akarunk irányítani - de a többiek becserélésének sincs akadálya. A szimpla fegyverhasználat, a kitérések, illetve az ezekből indítható visszatámadások, a karakterenként külön mércével mutatott egyedi szuperkombók, illetve a speciális manőverek jelentik alapvető arzenálunkat. Utóbbiba egyes karaktereknél fegyveres kombók, másoknál meg mondjuk varázslatok is tartoznak.
A harcrendszer igazi ízét azonban az egyetlen gombnyomással előidézhető, mindig két karakter együttműködéséből álló a burst strike támadások jelentik, kicsit az új Doomok kivégző animációihoz hasonlóan. (Azzal a különbséggel, hogy az erősebb ellenfeleket nem feltétlenül ölik meg, csak óriásit sebeznek rajtuk.) Ezek akkor válnak bevethetővé, ha rövid idő alatt sok sebzést vittünk be az ellenfélnek - de a célkeresztünk keretén kékkel mutatott mérce szinte azonnal nullára esik, ha pillanatnyi szünetet is tartunk a támadássorozatban. Egy idő után így minden keményebb csata egy külön minijátékká válik, amelyben azon fáradozunk, hogy a területre sebző burst strike a lehető leghamarabb bevethetővé váljon. Sajnos a főellenfeleknél erre nincs lehetőség, de a velük megküzdeni legalább tényleg izzasztó kihívás.
Noha a Tales of Arise sem lett igazán nehéz, így is sokkal nagyobb kihívást kínál, mint a japán RPG-k legtöbbje. A több százezer HP-val rendelkező bossok (sokuk legyőzése mellékküldetésként jelenik meg) eposzi, akár tíz percnél is hosszabb ígérnek, ahol erősen korlátozott számú gyógyszereinkre is rá leszünk szorulva. (Végre egy játék, amelyben kell használni a legerősebb elixíreket is!) Mivel karaktereink a gyógyításhoz afféle manapontot használnak, amit csak táborozás vagy egy speciális tárgy tölt vissza, muszáj lesz okosan alkalmazni a különféle zseléket és italokat - néhány brutálisabb harc valóságos stratégiai kihívássá alakult a rengeteg vagdalkozás közepette is.
Nincs forradalom
A Tales of Arise két legfontosabb része közül tehát legalább másfél kifejezetten jól sikerült. Vegyük még ehhez hozzá az Unreal 4 motor, illetve az igen tehetséges, a környezet terén vízfesték-illúziót, a karaktereknél pedig egyértelmű anime-inspirációt használó Minoru Iwamoto művészeti rendező munkájából eredő remek látványvilágot, és az összhatás igen pozitív. Igaz, az egy kaptafára készülő mellékküldetések, a megfáradt főzős, illetve a hasonlóan kopott pecás minijátékok nem gyújtották be a fantáziámat, és a tényleg igen aranyos baglyok gyűjtögetése, no meg az állattenyésztés sem hoztak lázba. A történet végigküzdése azonban nagyszerű élmény, olyannyira, hogy engem az sem zavart, hogy úgy egészében a Tales of Arise nem tekinthető új kezdetnek a gyenge Berseria-epizód után, mert annyit újított, hanem azért, mert eddig is rendelkezésre álló komponenseit remekül alkották újra.
