"Már megint egy tipikus Bethesda-RPG"- szakadt ki belőlünk önkéntelenül is a sóhaj a heves vitát kiváltó kezdőképernyő láttán. És igaz, ami igaz, alapvetően helytálló az iménti megállapítás, hiszen a Starfield minden egyes porcikájáról süt, hogy ez bizony a Rockville-i stúdió munkáinak egyike, annak minden, már jól ismert előnyével és hátrányával együtt. Amitől viszont többnek, és sok játékos szemében talán még jobbnak is fog érződni, mint az n+1. The Elder Scrolls vagy Fallout, az nem más, mint hogy közel 30 év óta először építettek fel Todd Howardék egy teljesen új univerzumot.
Habár ennek a világnak az alapja a sajátunk, és emiatt számtalan eleme ismerős, a Bethesdának hozzá kellett még költenie körülbelül három évszázadnyi történelmet, benne az emberiség kirajzásával az űrbe, annak okaival és következményeivel, kulturális és társadalmi hatásaival.
Kis lépés ez egy embernek
A stúdió "jóslata" szerint 2050-ig embert juttatunk a Marsra, úgy száz évvel később pedig a tér meggörbítésére használt gravitációs hajtómű segítségével már az Alfa Centauri és a szomszédos csillagrendszerek benépesítésénél tartunk. Fajunk azonban minden addig elért eredménye és vívmánya dacára legbelül nem sokat változott azóta, hogy egyik ősünk évmilliókkal korábban lemászott a fáról; ugyanolyan agresszívek, territoriálisak maradtunk, és ha épp nem az erőforrások miatt gyilkoljuk egymást, akkor ideológiai okokból esünk a másik torkának. Azóta, hogy birtokba vette a Tejút jelentős részét, a frakciókra szakadt emberiség több nagy háborút is vívott, melyek fájdalmas következményeiről és tanulságairól magunk is megtudhatunk ezt-azt, ha felkeressük a múzeumot New Atlantisban, a gyarmatosított rendszerek legnagyobb városában.
A United Colonies kormányának székhelye első blikkre úgy fest, mintha a Star Trekből lépett volna elő: az ultramodern épületek jólétről árulkodnak, a patyolattiszta utcák rendet, a szemünket mágnesként vonzó MAST torony pedig erőt sugároz. Ám mint oly sokszor, a látszat most is csal, hiszen a New Atlantis nyújtotta kényelem és biztonság kevesek privilégiuma csupán, annak, aki állampolgár kívánna lenni, évekig vagy akár évtizedekig kell güriznie, vásárra vinnie a bőrét a UC érdekeiért, hogy utána vehessen magának egy koszos lyukat a föld alá rejtett szegénynegyedben.
De épp ilyen könnyedén tévútra vezetne, ha a másik nagy frakció, a saját útjukat járni kívánó kolóniák véd- és dacszövetségeként létrejött Freestar Collective közigazgatási központját, Akila Cityt az alapján könyvelnék el jelentéktelen határvidéki koszfészekként, hogy egyetlen méter aszfaltozott útja sincsen. A hamisítatlan űrwestern hangulatot árasztó város lakói bizonyos értelemben szabadabban élnek, mint New Atlantis polgárai valaha is fognak.
Akinek viszont még a rangerek által több-kevesebb sikerrel betartatott szabályok is túl szigorúak, annak a halászatról az Aurora nevű drog gyártására átnyergelt, afféle jövőbeli partifellegvárként üzemelő Neon az ideális célállomás. Itt a megfelelő összegért szinte bármi kapható, hivalkodó reklámokkal próbálják túllicitálni egymást az üzletek és szolgáltatók, miközben a rend éber őrei korruptak és kapzsik, az egy négyzetméterre jutó bűnözők száma magasabb, mint az űrkalózok bázisain.
Persze az imént felsoroltaknál sokkal több a látnivaló a Settled Systemsben, egyebek mellett felkereshetünk egy paradicsomi szépségű üdülőbolygót, de akár a Marsra is ellátogathatunk, hogy ott megnézzük az emberiség első földönkívüli városának nevezetességeit. Cydonia "varázsához" nagymértékben hozzájárul, hogy a helyiek szeme vöröslik a belélegzett portól, valamint néhány percenként irányított robbantások rázzák meg a környéket, emlékeztetve minket, hogy errefelé még mindig a bányászat az elsődleges bevételi forrás.
Ahogy minden benépesített sárgolyón szerte a galaxisban, úgy itt is a legkülönfélébb frakciók (kormányok, vállalatok, vallási és egyéb kollektívák) képviselőivel futhatunk össze, és függetlenül attól, hogy ezek a csoportok milyen viszonyt ápolnak egymással (terheli-e múltbéli vagy jelenleg is tartó viszály a kapcsolatukat), a zömük tárt karokkal fogad bennünket, feladatok hosszú sorát bízná ránk, és még a későbbi csatlakozás lehetőségét sem zárná ki. Számunkra mind közül a régi felfedezők és pionírok nemes hagyományait továbbvivő Constellation lesz a legfontosabb, a generációkkal korábban alapított, a történetünk kezdetén a kolóniák közti háború veteránja, Sarah Morgan által irányított társaság ugyanis minden kérdések egyik legfontosabbikára keresi a választ:
Mi van odakint?
A csillapíthatatlan tudásszomj és a leküzdhetetlen kíváncsiság elég színes társaságot terelt ugyanazon zászló alá: akad köztük otthonülő és kalandvágyó tudós, idealista teológus, jó útra tért kalóz, volt csempész, űrcowboy, átprogramozott robot és persze az egész vállalkozást finanszírozó gazdag mecénás is. Egy incidenst követően pedig mi is a részesévé válunk az ismeretlen eredetű és rendeltetésű ereklyék utáni hajszának.
Tűzoltó leszek s katona
A Bethesda tradícióit követve karakterünk megalkotását a narratívába ágyazták. Előfordulhat, hogy nem tetszenek a játék által alapból felkínált arcok, de pánikra semmi ok, mivel a bőrszíntől a frizuráig mindent megváltoztathatunk, a fejformát, az orrot, a szájat, a füleket és a többit átszabva az ízlésünknek megfelelő vonásokkal ruházhatjuk fel. Hasonlóképpen formálhatjuk a testalkatot is, ha pedig később meggondolnánk magunkat, és valamit máshogy csinálnánk, némi apróért kés alá feküdhetünk.
A külsőnél - amiből amúgy sem sokat látunk majd, ha esetleg úgy döntünk, hogy kizárólag belső nézetből játszunk - lényegesen nagyobb jelentőséggel bír azonban a játékmenet szempontjából, hogy milyen hátteret választunk. Ez meghatározza a kezdőképességeket, illetve bizonyos szituációkban alternatív dialógusopciókat is megnyit számunkra, vagyis nem mindegy, hogy mielőtt bányásznak álltunk volna, diplomataként, professzorként vagy épp gengszterként kerestük a kenyérre valót. S bár nem kötelező, akár három további jellemvonással is testreszabhatjuk még karakterünket. Ezekről azt kell tudni, hogy pozitív hozadékaikat különféle hátrányok ellensúlyozzák. A megszállott rajongó nagyon vicces, de levakarhatatlan, és hosszabb távon idegesítővé válhat, miként a szülők is végtelenül aranyosak, de anyagilag támogatnunk kell őket. Izgalmas ötletnek tűnhet továbbá hitelből álomotthont venni, vagy a DNS-ünket földönkívüliével kombinálni, ám mindennek ára van. Mi mégis azt tanácsolnánk, hogy ne hagyjátok ki ezt az opciót.
Mielőtt azonban továbblapoznánk, néhány gondolat erejéig muszáj visszakanyarodnunk a már említett képességekhez, amelyeket fizikai, szociális, katonai, tudományos és technikai kategóriákba sorol a játék. Karakterünk választott háttere semmilyen formában sem köti meg a kezünket, bármilyen irányba elindulhatunk, elég csak arra figyelnünk, hogy olyan skillekre költsünk, amelyek passzolnak a játékstílusunkhoz. Aki nem kívánja jártatni a száját, és jobban szereti, ha a fegyverek beszélnek helyette, már-már megállíthatatlan, kritikus sebzések sorozatát kiosztó, akár harc közben is regenerálódó gyilkológéppé gyúrhatja magát. De annak is megvan a szépsége, ha zsinóron rángatott bábokként parancsolunk embernek, állatnak egyaránt, a magunk oldalára állítva azt is, aki vagy ami meg akar ölni.
Rendkívül sokoldalú karaktereket lehet létrehozni a rendszer rugalmasságának köszönhetően, bár azért, hogy egy-egy képességből kihozzuk a maximumot, rendesen meg kell dolgoznunk. Ahhoz ugyanis, hogy bárkit szinte bármiről meg tudjunk győzni (volt olyan, a sztori szempontjából kulcsfontosságú összecsapás, amit így kerültem el), vagy hogy annyi holmit cipelhessünk magunkkal, amennyi egy kisebb űrhajó rakterében sem férne el, meghatározott kihívásokat kell teljesítenünk. Az iménti példáknál maradva szópárbajokat kell nyernünk, valamint szügyig felpakolva sokat sprintelnünk. Az utóbbi csak addig tűnik gyorsan abszolválhatónak, míg rá nem döbbenünk, hogy a huzamosabb ideig tartó rohanás oxigént fogyaszt, szén-dioxidot termel, egy ponton túl pedig már az egészségünk rovására megy a dolog. Mindenesetre amint teljesítettük az adott lépcsőfok megugrásához szükséges kritériumokat, szabadon beválthatjuk a szintlépések alkalmával szerzett képességpontokat.
A toll hatalmasabb a kardnál, de a puskagolyó gyorsabb
Bár a Starfieldben számos lehetőség skillfüggő (értsd: nem irányíthatsz bizonyos típusú űrhajókat, nem gyárthatsz le meghatározott tárgyakat, nem húzhatsz fel minden épületet, és így tovább), ahhoz nem szükséges a katonai képességeinket fejlesztenünk, hogy képesek legyünk mutatóujjunkkal megszorítani az elsütőbillentyűt. A Bethesda meglepően sok különböző fegyvertípust pakolt bele a játékba a különféle stukkerektől a géppisztolyokon és rohampuskákon át a sörétesekig, de lézerfegyverek és az ellenfelet nem halálos módszerrel ártalmatlanító EMP-fegyverek is akadnak szép számmal, nem beszélve a gránátokról és aknákról. Sőt, annak sincs akadálya, hogy puszta kézzel rendezzük át valaki fogsorát, esetleg szkafanderes lovagként kardot rántsunk. Fontos tudni, hogy az arzenál majd' mindegyik tagja más-más lőszertípust használ, ami arra késztet minket, hogy gyakrabban váltsunk, és ne ragaszkodjunk végig ugyanahhoz a flintához. Szintén a gyakori cserét ösztönzi, hogy ritkaságuk, a rájuk aggatott, tetszés szerint átkalibrálható modok és értékük tükrében még nagyobbat ütnek, amikor találnak. Azt, hogy ennyi fegyver és a hozzájuk tartozó skuló cipelése nem válik logisztikai rémálommá, csakis annak köszönhetjük, hogy a lőszernek egy megsüvegelendő dizájneri döntés következtében nincs tömege, így nem nyomja még ennek a terhe is a vállunkat.
A fegyverkezelés szerepjátékhoz képest nem rossz, a Fallout 4-hez képest még előrelépést is mutat, ám mivel érthető módon nem örökölte meg annak egyedi VATS célzórendszerét (sem pedig vérességét), így valójában csak a megfelelő skill elsajátítása után fog komolyabban számítani, hogy melyik testrészre lövünk. Műfaji sajátosságként az ellenfelek jellemzően szivacsként szívják magukba a lövedékeket, ami még bocsánatos bűn, azt ellenben nehezebb elnézni, hogy időnként megmakacsolja magát az MI, és finoman szólva sem úgy harcol, mintha az élete múlna rajta, esetleg épp úgy tesz, mintha körülötte minden a legnagyobb rendben lenne, holott épp az orra előtt mészárolják halomra a társait. Még jó, hogy nem ez az általános tapasztalat, az ellenfelek többnyire igyekeznek kihasználni a fedezékeket, ha van náluk, megszórnak gránáttal, és hozzánk hasonlóan a jetpacket sem dísznek viselik a hátukon, hanem hogy kedvezőbbnek ígérkező magaslati pozícióból vehessenek tűz alá. Ennek ellenére fontos lenne, hogy a Bethesda minél hamarabb foglalkozzon vele egy patchben.
A folytatáshoz lapozz a következő oldalra!
