A 2017-es év a mágia üldözésének éve volt. Ahogy a Divinity: Original Sin II történetében, úgy a legújabb SpellForce sztorijában is azok a mágiahasználók szúrják a nagyhatalmúak szemét, akik nem az ő kedvük-kényük szerint durrogtatják varázslataikat az általuk kijelölt ellenfelekre. 518-at írunk, amikor a renegáttá vált mágusok lázadását - ismertebb nevén a Mágus Háborúkat - már vérbe fojtotta a Korona, noha pirrhuszi győzelem volt ez, hiszen komplett régiók fulladtak anarchiába, menekültek tömegei vándorolnak a földeken a túlélés érdekében, és egy titokzatos kór is felütötte fejét a "Bloodburn" képében, amely gyorsan terjed, és halálos. A Purity of Light vezetője, Rondar Lacaine azzal vádolja a varázshasználókat, hogy ők minden szerencsétlenség forrásai, és csakis az összes istenek atyja, Aonir második eljövetele hozhat megváltást. Ezekbe a "boldog békeidőkbe" csatlakozunk be mi játékosként a Grimlore Games RTS és RPG hibridjében, a SpellForce 3-ban.
Te is fiam, [Choose your name]?
Sok videojáték alkalmazza előszeretettel az amnéziás főszereplő vagy a hőssé váló névtelen senki panelét a narratívához, amely ugyan nagyobb szabadságot ad az íróknak, de sokszor hatásosabb, ha a fejlesztők egy konkrét karakter életútját bízzák ránk. A 2003-as SpellForce: The Order of Dawn eseményei előtt játszódó harmadik rész pedig pontosan így tesz. Egy láthatatlan stigmát magán hordó harcos irányítását hárítja ránk a játék az alapjaival megismertető prológus után, akin szinte mindent megváltoztathatunk (keresztnevét, külsejét, képességeit, kasztját), kivéve a hátterét. A szóban forgó személy kilétét pedig fedje jótékony homály, hiszen rendkívül fontos szerepe van az események szempontjából annak, hogy ki is ő. A SpellForce 3 elmesélése persze nem csupán a főhős személyét és múltját illetően tartogat meglepetéseket, hamar ráeszmélünk arra az örök igazságra, hogy a jók is sárosak lehetnek, és a rosszak sem feltétlenül a velejükig romlottak. Egy szerepjáték sava-borsát a gondosan kivitelezett történetvezetés jelenti, a Grimlore írói pedig nem sajnálták a fűszerezést: jellegzetes személyiségekkel, a megfelelő időben elsütött fordulatokkal, szépen felépített dialógusokkal és opcionális mellékküldetésekkel tartják fenn a figyelmünket, soha nem fogunk unatkozni.
Miközben Eo világának vadregényes tájait tiporja csizmánk, magunk dönthetjük el, hogy a vértől csatakos lábbeli egy kétkezes szekercét, két borotvaéles pengét, villámgyors számszeríjat vagy éppen varázslóbotot használó harcoshoz tartozzon. A fejlődés során ezekre erősíthetünk rá minden szintlépéskor, és mivel általában több társsal a hátunk mögött teljesítjük a missziókat, egy minden szituációra kész csapatot hozhatunk össze, ha a közelharcban jeleskedők mellett távolsági követőknek is szorítunk helyet a bandában. A tulajdonságokat ráadásul tovább erősíthetjük az amulettekkel, gyűrűkkel és más kiegészítőkkel, akárcsak a legtöbb régi vágású szerepjátékban. A csapatunk tagjainak kiválasztott, kasztalapú és tárgyak útján szerzett képességek viszont a megszokottól eltérően nem a képernyő alján kaptak helyet, hanem a bal felső sarokban, ami csakis akkor okoz kellemetlenségeket, ha háromnál több erőt is használni szeretnénk, tudniillik ennél több nem fér el egymás alatt a panelen. Nem a helyszűke azonban az egyetlen hiányosság. Ha valaki egy stresszesebb időszakában tervez belecsapni a játékba kikapcsolódás címszóval, az óvatosan tegye, mert a kellemetlen kamerakezelés jobban megtolja a vérnyomást, mint a Dark Souls, ráadásul a készítők látszólag még rá is játszottak erre a gyötrésre, hiszen sok ládát csak úgy vehetünk észre, ha változtatunk a látószögön. Ördögi.
Vár állott, most questhalom
Az egységek útkeresése sem megy mindig zökkenőmentesen, viszont a SpellForce 3 sajátos rendszere, a szerepjáték- és stratégiazsánerek keverése ezt leszámítva sikeresen telibe lőtte az arany középutat. Általában az RPG műfaj dominál a játékmenetben, de - rendszerint területvédéskor - gyakran aktiválódik az RTS-rész is, ekkor négyfős különítményünket hősegységekként kezeljük, és előtérbe kerül az úgynevezett 4X, az "eXplore, eXpand, eXploit és eXterminate" (azaz felfedezni, terjeszkedni, kitermelni és megsemmisíteni). Szerencsére azok sem fognak csapot-mapot otthagyni a stratégiázás láttán, akik nem rajonganak a stílusért, mivel a Grimlore Games nem mélyül el túlságosan benne, csupán a lényegesebb elemeket emelte át. Rendszerint megvetjük a lábunkat, felhúzunk pár nyersanyagtermelő épületet, katonákat gyártunk, majd megrohamozzuk az ellent. Ez a szerepjátékba belecsempészett könnyed tábornokoskodás pedig nagyon jól áll a koncepciónak, cseppet sem zökkenti ki a játékost a történetmesélős élményből. És ha már szóba került az élmény: forduljunk meg kalandozásaink során akár zsúfolt nagyvárosban, dolgos kisfaluban, fenyegető vadonban vagy rejtélyes barlangokban, minden helyszínre jellemző az aprólékos kidolgozottság, a részletgazdagság, és a térkép minden zugában garantáltan vár ránk valamilyen elfoglaltság. Nem érheti rossz szó az effekteket sem: a csatában hangulatosan fest, ahogy elsütünk egy-egy látványosabb képességet, de persze senki se várjon agyeldobós grafikát egy ilyen volumenű projekttől - amit azonban vállal, azt az elváráson felül teljesíti.
Szemünk mellett fülünket is kényezteti a játék, beleértve a szinkroncsapat kiváló munkáját (még ha lényegében a Ríviai Geralttal híressé vált Doug Cockle ugyanazt a figurát is alkalmazza) és a főhősünket megszólaltató színészt is.
Eretnek, akit szeretnek
A SpellForce 3 nagyszerűen vegyíti a szerepjátékok és a stratégiák jól bejáratott elemeit, amit a magával ragadó sztori, a karakterek gazdag háttértörténete, az esztétikus látványvilág és a pompás szinkron tesz teljessé. Bár bőven van mit rajta csiszolni (a lista élén a rengeteg töltéssel, a gyengélkedő MI-vel és az inventory helyrerakásával), a Grimlore Games hibridje így is megérdemli azt a pontszámot, amely a teszt végén virít. A mágiát ugyanis nem tudja elnyomni pár, magát mérvadónak hitt, ám valójában kevésbé jelentős hátráltató tényező. Ezt a történet is igazolja.
