Vajon lehet olyan, hogy a South Park túl messzire megy? Trey Parker és Matt Stone elég sokat megengedett magának az elmúlt húsz évben, volt egy-két botrány, de már nagyon kevesen háborodnak fel bármin, ami tőlük származik. A The Stick of Truth-ban sikerült eljutni egy olyan szintre, hogy beismerjék, ami már tényleg sok: ha a Khloe Kardashian óriási náci zombi magzatával folytatott bossfightban bármelyik élőhalott magzatra rászellentettünk, megszerezhettük a "Too Far" achievementet. Az utóbbi években egyébként a sorozat egyre inkább aktuálpolitikai eseményekre reflektál, nem akar megbotránkoztatni, csak kiforgatja a világ történéseit, hogy mindenki elgondolkodjon az egyes problémákon. A Fractured but Whole-ban nincsenek halott magzatok, az elmosódott háttérben vadul szeretkező szülők vagy végbélben kalandozás (nem is cenzúrázták a világon sehol, ellentétben elődjével), de ettől nem érződik kevésbé South Parknak - más, mint a The Stick of Truth, de így is imádtam minden pillanatát.
Fenékben az erő
Vívódtam egy kicsit a teszt megírása közben, mert tudnék mondani egy-két olyan dolgot, ami biztosan meghozza a kedvet a játékhoz, viszont bármit mondanék, spoiler lenne, és nem akarom, hogy ez rontsa az élményt számotokra. Alapvetően annyit kell tudni a sztoriról, hogy a fiúk most szuperhősöset játszanak, azonban Cartman megfilmesítési terve nem tetszik mindenkinek, így két részre szakadnak: a Coon and Friends az egyik tábor, ők a Mosómedve (avagy Eric) mellett állnak, a másik a Freedom Pals, akik Tokenék házában vernek tanyát. Néhány srác karakterét a Marvel vagy a DC univerzumból vették át: a mankóval közlekedő Jimmy például Fastpass, aki Flashhez hasonlóan elképesztő sebességgel tud rohanni, a kerekesszékes Timmy pedig a professzor, aki az X-Ment összefogó Xavierhez hasonló szerepben tűnik fel. Mások teljesen egyediek: Toolshed (Stan) apja szerszámaival válik hőssé, Call Girl (Wendy) pedig a közösségi média és az okostelefonok erejét hívja segítségül. Ahhoz, hogy a filmek, netflixes és kábeltévés sorozatok elkészüljenek, pénz kell, és a srácok legjobb lehetősége a gyors pénzszerzésre egy eltűnt macska megtalálása. Innen indulunk, aztán négyseggű hatodikosoknál, kínai és koreai nindzsáknál, sztriptíztáncosoknál és túlvilági szörnyeknél kötünk ki, miközben a háttérben végig egy gigantikus összeesküvés húzódik. A játék elkészítésébe besegített a Parker-Stone páros, úgyhogy a történet teljes egészében illeszkedik a sorozat szellemiségéhez. Abban egy kicsit csalódtam, hogy itt végig ugyanazt a szálat követjük, kevesebb titkos vagy váratlan helyre juthatunk el (nem megyünk le például a csatornába), és a játékmenet sem változik meg gyökeresen, míg a The Stick of Truth lényegesen változatosabb volt. Olyan, mint egy hosszúra (mellékküldetések nélkül tizenöt órásra) nyújtott sorozatepizód, és amit az elején elkezd mesélni, azt zárja le a végén.
Szabadon bejárhatjuk a várost, találkozhatunk egy rakás ismert karakterrel, de nem mindenki kap nagy szerepet. A legtöbben otthon, egy vendéglátó egységben vagy boltjukban ülnek, Barbradybe, Kula bába (aki az előző játék során fontos szerepet kapott), véletlenül futhatunk bele. A bejárható terület nagyobb nem lett, csak több épület került rá: elmehetünk Mephisto kastélyába, meglátogathatjuk a Hootersről mintázott Raisinst, vagy a bezárt, romos SoDoSoPát is. Mindenhova betérhetünk, hogy ha mást nem is, kifosszuk a fiókokat, kukákat, majd fektessünk egy isteneset a vécébe egy gombnyomkodós, analóggal körözgetős minijáték során. Szinte minden lakóval szelfizhetünk, amivel növelhetjük követőink számát a Coonstagramon, de néhányan a közös kép készítését egy feladat teljesítéséhez kötik. A mellékküldetések száma alacsony, és néhány szimplán gyűjtögetős (chinpokomonok helyett most yaoi rajzokat kell összeszedni, amik Craig és Tweek románcát ábrázolják japán stílusban), de akad pár kreatív is.
Hogy mered megtippelni a nemem?
A The Fractured but Whole alapvetően egy RPG, és mint olyan, nagy hangsúlyt kap benne a karaktergenerálás. Ismét az Új Kölyök szerepében játszunk, aki próbál beilleszkedni a többiek közé, és nem csak egy súlytalan résztvevője az eseményeknek - mikor elszakad a fő cselekménytől, előtérbe kerül az otthoni helyzet; csak annyit mondok, hogy a szülei nem jönnek ki jól egymással. Az elején csak a bőrszínét változtathatjuk meg, később már a nemét, majd a származását is; a játékban szerepel PC igazgató, ennek megfelelően az opciók nem merülnek ki a fiú és lány kettősben. A választott nem befolyással van az eseményekre és a dialógusokra is, úgyhogy jól gondoljátok meg, hogyan döntötök. Megtalálhatunk és feloldhatunk különböző öltözékeket, amik nem befolyásolják a harcok során nyújtott teljesítményt, csak a karakter külsejét. Nincsenek fegyverek sem, csak képességek. Az elején három szuperhőskaszt közül válaszhatjuk ki a nekünk szimpatikusat, majd ahogy haladunk előre, úgy vehetünk fel egyre több kasztot, és bármikor cserélgethetjük őket. Mindig csak három alap és egy ultimate képességünk lehet, úgyhogy igazából a többkasztúság azt jelenti, hogy több skill közül választhatjuk ki az általunk leghasznosabbnak gondoltakat.
Fontos figyelembe venni, hogy melyik támadással milyen irányba és távolságra tudunk sebezni, vagy épp életerőt tölteni, olyan kombinációt érdemes kialakítani, amivel kiegészíthetjük a csapatot, de ha úgy adódik, egyedül is tudunk érvényesülni. Minden új kaszt választásakor megváltozik eredettörténetünk, így mutatja be a játék, hogy gyakorlatban mire vagyunk képesek. Erőnket ereklyékkel befolyásolhatjuk, amiket ládákban (nem loot boxokban!) találhatunk meg vagy harcok során szerezhetünk. A harcok többségében három társat vihetünk magunkkal, mindenkinél láthatjuk, miben jó, és bár a legtöbbször nem olyan nehezek a küzdelmek, hogy ne legyen mindegy a csapatösszetétel, a bossharcoknál érdemes átgondolni az összeállítást. Mindenki egyedi, Mysterion (Kenny) például halála után nem csak fekszik, hanem szellemként debuffolhatja az ellenfeleket. Mókás egyébként, hogy a karakterek reagálnak egymásra: Wendy dicséri Stant egy jól sikerült mozdulatsor után, Butters egy szerszámos támadásra reflektálva elmondja, hogy az ő szülei nem engedik, hogy szerszámokkal játsszon stb.
Az összecsapások ugyanúgy körökre osztottak, mint korábban, de változatosabbak, jobban átláthatók az átalakított kezelőfelületnek köszönhetően. Egy rácson mozgathatjuk karaktereinket, nem egy tárcsáról választjuk ki használni kívánt képességeiket, hanem egy gombnyomásra, és az életerő növelésére, a negatív hatások eltüntetésére vagy újraélesztésre használható tárgyakat (amiket vagy automatából vettünk, vagy craftoltunk) is egy görgethető listából húzhatjuk elő. A rács egy-egy mezőjén mindig csak egy valaki állhat, ami néha rettentő idegesítő, lényegében saját magunkat akadályozhatjuk. Néha figyelnünk kell időre történő eseményekre is (egy boss X másodpercenként támad), el kell mozognunk, hogy ne találjanak el az egyes támadások. Könnyen tanulható, de így is meglepően izgalmas, részletesen kidolgozott és átgondolt a harcrendszer.
A szellentés persze mindvégig fontos szerepet játszik a játékmenetben. Az Új Kölyök bélgázával képes visszapörgetni vagy megállítani az időt, kilőni egy hörcsögöt, eltakarítani a "lávát" (avagy piros legót) az utakról, repülni, vagy úgy felbosszantani Cukorbeteg Kapitányt, hogy szupererőssé váljon tőle. Az utóbbi négy fejtörők megoldása során nagyon hasznos, az első kettő meg főleg a harcokban kap szerepet; előbbivel megszakíthatjuk az ellenfél egy körét, a szüneteltetéssel pedig az időt megállítva bevihetünk pár ütést.
Képkockáról képkockára
Nem gondolná az ember, hogy egy ilyen látványvilágú játék teljesítményével bármi probléma lehet, de valójában rengeteg munka összehozni, hogy minden olyan legyen, mintha a sorozatot néznénk. PS4-en egyszer-kétszer előfordult képremegés, illetve egyetlen alkalommal úgy beakadt egy átvezető után a karakterem, hogy csak a mentés újratöltésével tudtam továbbhaladni - meglepő, de ilyen van, viszont a játékkal töltött tizenhat óra alatt többnyire azért minden rendben ment. Ugyanaz a Snowdrop Engine hajtja, mint a The Divisiont, úgyhogy talán ez el is várható.
Se nem olyan merész, se nem olyan változatos, mint a The Stick of Truth volt, nincs benne annyi érdekes interakció, zsidó kaszt vagy kikacsintás, a régről ismert karakterek nem játszanak nagy szerepet a játékban, de a The Fractured but Whole egy szórakoztató játék, ami nem csak mint a South Parkhoz kötődő termék, de mint szerepjáték is jól teljesít. Minden feladatot teljesítve körülbelül 16-17 órán át el tudunk benne veszni, és ez bőven elég belőle.
