Meglehetősen konkrétan vázolta a széria lehetséges jövőjét a SoulCalibur VI producere, amikor meglebegtette, hogy egy esetleges pénzügyi bukta esetén véglegesen elkaszálják az egész sorozatot. Nos, hatalmas szerencsénkre valószínűleg nem kell majd a Bandai Namco Entertainmentnek ilyen drasztikus eszközökhöz nyúlnia, mert a hatodik SoulCalibur valóban jól sikerült, az elégedett játékosoknál pedig nem is kell jobb ajánlólevél. Hat év kihagyás után tényleg nagy durranásra számít az ember, és ugyan a forradalom elmaradt, azért így is egy kiváló verekedős játék született, ugyanakkor bizonyos elemeit érdemes lett volna jobban átgondolni.
Harcosok útja
A fejlesztők nem győzték hangsúlyozni, hogy a sorozat történetében most fektetik a legnagyobb hangsúlyt a kampányra, és erről tényleg nem hazudtak, mivel rögtön két sztorimód is érkezett. Közülük az első a Libra of Souls nevet viseli, ebben egy teljesen új karaktert kell legyártanunk; ő lesz a főhősünk, vele fogjuk keresztül-kasul bejárni a 16. századi Európát és Ázsiát. Más persze ez a vidék, mint amit a történelemkönyvekből ismerünk, de ez már hősünk létrehozásakor egyértelművé válik, hiszen hétköznapi ember mellett élőhalottat, gyíkembert, csontvázat vagy akár nyuszifülű és cicafarkú fiúkat és lányokat is elindíthatunk a nagy kalandra. A részletes karaktergeneráló számos lehetőséget rejt magában a kreatív elmék számára, sok tehetséges játékos elkészítette már például Lara Croft vagy éppen a The Witcher III-ból ismert Ciri tökéletes mását. Karakterünkkel aztán egy RPG-elemekkel megspékelt sztorin gyalogolhatunk végig, a térképen haladva érjük el az új helyszíneket, a fő és mellékküldetéseket. A harcok során nemcsak tapasztalati pontokat szerzünk, és szinteket lépünk, hanem új fegyverekhez is hozzájutunk (sőt fejleszthetjük is őket), amelyeknek persze saját szintkövetelményük van - ennek függvényében pedig egyre erősebbek a halálosztó eszközök. Nem véletlen, hogy a játék erősen ajánlja: kezdjük ebben a módban ismerkedésünket a SoulCalibur VI-tal. Rögtön a Libra of Souls elején kapunk egy olyan masszív tutorialt, hogy ember legyen a talpán, aki az utolsó leckéknél még emlékezni fog az első megtanított trükkökre. A Libra of Souls tökéletesen alkalmas arra, hogy megismerkedjünk az összes fontos szereplővel, és közben az irányításba is alaposan beássuk magunkat, sőt még a történet is egész jó a hasonszőrű címek sztorijaihoz képest. A temérdek szöveges átvezető viszont csúnyán belerondít a dologba. Ne értsetek félre, nem az olvasással van bajom, sosem zavart, ha egy játékban nincs felvett narráció. Az arányok jelentenek komoly gondot, mivel egy harc sokszor kevesebb mint 10 másodpercig tart, ezeket a nyúlfarknyi összecsapásokat viszont tényleg rengeteg szöveges töltelék közé pakolták be. Néha azért érdemes figyelni, mit is válaszolunk, mert bizonyos helyzetekben döntenünk kell a jó és a rossz lehetőség közül, ez pedig befolyásolhatja azt, hogyan viszonyulnak hozzánk az NPC-k.
Saját mesét mindenkinek
Egy fokkal klasszikusabb megoldás a Soul Chronicles, a második sztorimód. Ebben van a valódi fő történetszál, amivel párhuzamosan viszont az összes játékbéli karakternek is jut egy-egy, nagyjából hat-hét misszióból álló minikampány. Kár, hogy e küldetések közül is sokban csak egy átvezetőt nézünk meg, tényleges harc nem mindegyikhez jutott. Ha pedig végre fegyvert ragadhatunk, akkor sem számíthatunk hosszabb összecsapásokra, a Libra of Souls küzdelmeihez hasonlóan most is pár ütésváltás után kiterül az aktuális ellenfél. Viszont legalább teljes audioélmény is párosul az olvasás mellé.
Váltakozó a narratíva minősége az egyes karakterekhez tartozó minitörténetek esetén, de kétségtelenül akadnak közöttük olyan történetszálak, amelyeket szívesen folytattunk volna még újabb missziók során. Ha ezeket nem is bővíthetjük ki, új kalandok mindenképpen érkeznek majd még, mivel természetesen nem maradnak el a megjelenés utáni extra karakterek sem, erre való a mai játékok szerves részét képező szezonbérlet. Jönnek még tehát új szereplők, de ez egyfelől nem csökkenti a bántunkat amiatt, hogy az alapjátékban ezúttal mindössze három teljesen új harcost üdvözölhettünk (a vendégszereplővel együtt), ami a sorozat történetének legcsekélyebb bővítésének tekinthető. Másrészről pedig mindössze 21 karakter található az alapjátékban, ezzel szemben az előző rész 28 játszható hőssel startolt el, akik közül tíz ráadásul még új szereplő is volt. Mindez különösen annak fényében kellemetlen, hogy az első DLC-karakter, Tira már a játék megjelenésének napján megvásárolható volt. Azzal magyarázták egyébként mindezt, hogy eredetileg nem is tervezték a tudathasadásos ifjú hölgyet belepakolni a SoulCalibur VI-ba, a rajongók azonban követelték visszatérését.
A sorozat eddig is híres volt arról, hogy remek vendégszereplőket igazolnak le a fejlesztők. Ez a hatodik rész esetében talán minden eddiginél jobban sikerült, a The Witcher trilógia címszereplője, Ríviai Geralt tökéletesen illeszkedik a világ összes kérdését párviadalokkal eldöntő karakterek közé.
Pengék dala
Maga a harc pontosan olyan, amilyennek a SoulCalibur-rajongók az évek során megszerették: már a legalapvetőbb mozdulatokkal, a horizontális és vertikális csapásokkal, illetve rúgással is látványos kombókat lehet elindítani, szinte gyakorlás nélkül is úgy érezheti az ember, ügyesen játszik. Ez azonban valójában tévhit, nagyon mély és komplex harcrendszerrel állunk szemben. A profik pontosan begyakorolják, melyik mozdulat ellen mi szolgálhat ellenszerül, miként érdemes visszaverni egy támadást, vagy azonnal viszonozni a csapásokat. A harc ütemének megtalálása és a karakterekhez tartozó fegyverek paramétereinek ismerete (magyarul meddig ér el egy suhintáskor a kard hegyesebbik vége) kulcsfontosságú lesz a meccsek során.
A nyolcirányú mozgás és a háromféle (alsó, felső és középső) blokkolás mellett tovább erősíti a védekezőképességek sorát a Guard Impact, amit használva nemcsak háríthatjuk a beérkező támadást, hanem picit meglökve közben az ellenfelet védtelenné tehetjük őt a mi csapásunkkal szemben. A legérdekesebb újítást a Reversal Edge jelenti, amit valószínűleg sokan utálni fognak, mivel fontos szerepet játszik benne a szerencsefaktor. Ezt a képességet használva bármilyen támadást megszakíthatunk. Ekkor lelassul a játék, és lassított felvételben indulnak meg egymással szemben a karakterek. Eközben gyakorlatilag egy kő-papír-olló minijátékba csöppenünk, a lassítás alatt elindított ütések közül megvan, mi melyiket írja felül.
A gépi ellenfelek elleni harc nyilvánvalóan csak ideig-óráig kielégítő, a legjobb móka valódi játszópajtásokat találni, és ellenük csatázni. Szerencsére a SoulCalibur VI multiplayer szekciója jelesre vizsgázott a teszt során, egyszer sem kellett pár pillanatnál tovább várakozni az ellenfélre, a kapcsolat is mindig stabil és bármiféle reccenéstől mentes volt.
A látvány természetesen nem számít grafikai mérföldkőnek, de azért azt mindenképp fontos megjegyezni, hogy a játék jobban fest, mint az ugyanezt a motort használó Tekken 7. Vitán felüli, hogy a SoulCalibur VI nem talált fel semmi újat, sztorimódjának nagy része pedig alibizéssel telik el. Maga a fegyveres harc viszont olyan szórakoztató, hogy a zsáner összes rajongójának receptre kellene felírni a játék kipróbálását.
