Bezárult egy kör az életemben. Első komolyabb táncomat a konzolok vidám világában 1992 tavaszán lejtettem, amikor édesapám felpakolta az egész családot, és kiruccant velünk Bécsbe, mert akkoriban az volt a divat. Amíg ők egy hatalmas bevásárlóközpontban egyik ámulatból estek a másikba a sok üzlet és kínálat láttán, addig én a komplexum gócpontjában kiállított Sega Mega Drive gépeket elnézve nem tudtam betelni a gyönyörtől. Picuri kék süni száguldozott, aranykarikákat gyűjtögetett, és olyan menő volt az egész, hogy földöntúli boldogság töltött el már akkor is, amikor más toppant oda játszani vele, és én csak nézhettem. Most pedig, 25 évvel később írhatok erről az alkotásról - hát bocsássatok meg nekem, de elmorzsoltam egy nosztalgikus könnycseppet.
A sün nem dörög
Mindezt egy lelkes rajongónak, az érdekes frizurájú Christian Whiteheadnek köszönhetjük, aki annyira szereti az ikonikus figurát, hogy önerőből több átiratot is készített, amelyek annyira közkedveltek lettek, hogy végül a SEGA rácsapott egy hivatalos pecsétet a törekvéseire, így a nagyközönség örömére megszülethetett a Sonic Mania. Olyan méltó tisztelgés ez a régi kor játéka előtt, hogy felállva, enyhén megemelt kézzel tapsoljuk meg, amíg ki nem pirosodik a tenyerünk. A fejlesztő munkáját két kisebb stúdió is hathatósan megtámogatta, így számos platformon - igen, szeretett számítógépeinken szintén - bárki átérezheti, hogy milyen szórakoztató volt az az időszak, amikor még mindenki magasról lepottyantotta, hogy hány fps-sel fut egy adott cím. Megfakult emlékeim rögtön kiszínesedtek, mihelyst felpörögtek az események, mert hangulatában teljesen visszaköszönnek a 1991-ben debütált Sonic the Hedgehog jelenetei, pixeles képi világa, nyolcbites dallamai és azok a szemét méhecskék, akiket száguldozás közben menetrendszerűen megint telibe trafálgatok, elvesztve ezáltal az összes pályán megszerzett aranykarikát.
De itt most nem egy szimpla átiratot kaptunk az immáron hatalmasra duzzadt tévéinkre, hanem egy rövidke, ám annál fajsúlyosabb történetbe szorított kalandot, amit naná, hogy a mindig rosszban sántikáló bajszos, kopasz Dr. Eggmann idéz elő. A föld alól megkaparintva a mágikus erőtől duzzadó, rózsaszín Phantom Rubint arra használja, hogy visszaküldi szúrós hősünket és barátait az időben, akik tizenkét pályán átgördülve jó párszor elagyabugyálják őt ezért a szakaszok végén rájuk váró bossharcokban. Lesznek az új földrészek mellett teljesen ismerős terepek is, tele eldugott zugokkal és olyan extra minijátékokkal, mint amelyek elröpítenek egy 3D-s körpályára, ahol időre kell gyűjtögetni a gyűrűket és a kék bogyókat. Akad olyan is, amelyben belehuppanhatunk egy hatalmas Tetris gépbe, hogy aztán említett rosszakarónk ellőtt villogtassuk rakodói tehetségünket. Ezek jópofa kiugrások, de a móka gerincét az oldalról nézős rohangálás adja, ami még az idősebbeket is megizzaszthatja néha. Habár nagyon összetettek a pályák, és többszöri nekifutásra is találtam olyan helyeket, amelyek mellett először átsuhantam, mégis örültem volna, ha nagyobb számban kapnak helyet a még nem látott zónák, új területek, mint azok, amelyeket már álmunkból felriadva is fel tudnak skiccelni az öregebb játékfogyasztók.
Kék a szőröd, arcod csupa derű
Hogy mennyire ajánlom? Minden ugrás csipogó hangjánál elmosolyodom, akkor gondolhatod, mennyire, de a döntés a te kezedben van. A régi stílus szerelmeseinek és a nosztalgiában lubickolóknak kötelező a Sonic Mania, mert több, mint egy felpolírozott alkotás, a kíváncsiskodókat pedig isten hozta egy olyan korban, ahol olykor, meleg nyári délutánokon egy kék sündisznó miatt szentségelt a társasház gangja, vagyis az őt megcsípő méhecskék miatt.
