Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen megállapítást fogok tenni egy napon, de úgy tűnik, van egy felső határa annak, amennyiszer szórakoztató nézni, ahogy egy lövedék áthatol német katonák koponyáján, bordáin, heréin, épp, ahogy sikerül. Ez nem most, a Sniper Elite 5 kipróbálása közben fogalmazódott meg bennem először, már az előző részben sem éreztem a röntgenkamera varázsát, most meg szinte azonnal beállítottam, hogy csak az igazán szép lövéseimet mutassa, csak az íze kedvéért.
Sajnos nem ez az egyetlen dolog a 17 éve indult sorozat legújabb részében, ami varázsát vesztette.
Háború, nácik, titkos fegyverek
A Rebellion továbbra sem akarja elengedni a második világháborút, de lassan tényleg nem lesz hadszíntér, ahol nem jártunk még, és míg a Sniper Elite 4-ben Olaszország frissnek hatott az előző játék afrikai helyszínei után, a francia kastélyok és vidékek környékét járni, akármennyire is szépek, már nem olyan izgalmas. A történettel sem erőltették meg magukat: Karl Fairburne, a legendás és rettegett mesterlövész ismét kénytelen egyszemélyes hadseregként, néhány lázadó támogató szavaiból erőt merítve behatolni az ellenség létesítményeibe, majd szabotázs útján akadályozni egy újabb náci szuperfegyver fejlesztését. A mellékszereplők színészi játéka is hagy kívánnivalót, de ez még apróság ahhoz képest, mennyire megúszós lett ismét a történet. Megmosolyogtató, hogy ezen a téren csak a katonák közti random párbeszédeket, illetve a leírásukat tudom pozitívumként kiemelni - olyanokat tudhatunk meg róluk, hogy valaki éjszakánként sír valami trauma miatt, más meg tizenkét lábujjal született, de az extráktól megszabadult, hogy beléphessen a seregbe.
A Sniper Elite játékokat (és a Rebellion alkotásait általában) soha nem a sztori miatt volt érdemes játszani, hanem a játékélményért. Az ötödik részben zömmel olyan újításokkal találkozhatunk, amikkel a Hitman játékokat tette izgalmasabbá az IO Interactive. Óriási területeket járhatunk be, amiket érdemes alaposan felfedezni, mert munkapadok felkutatásával nyithatjuk meg fegyverek egyes fejlesztéseit, illetve bizonyos szobákat feltárva új kezdőpontokat oldhatunk fel, melyekről a további újrajátszások során indulhatunk. A fegyverfejlesztés eleve újrajátszásokhoz van kitalálva, néhány opció csak az utolsó küldetések teljesítése után válik elérhetővé, de nem is számít olyan sokat, hogy milyen módosításokat eszközölünk, hacsak nem a lövedékek hangját szeretnénk tompítani - a különböző lőszerek segítenek, hogy a csendesen játszó vagy a pacifistább, csak kábítani akaró játékosok is megtalálják a nekik kedves módszert..
Opcionális tennivalók ugyancsak akadnak, és gyűjtögetnivalóból, dokumentumokból, értékes, a küldetésünket segítő információkból is találunk jó néhányat, ha hajlandóak vagyunk kalandozni egy kicsit. Kár, hogy az egyes épületek között kényelmetlenül nagyok a távolságok, a legtöbb pályán rengeteget kell futnunk, és csak néha áll fenn annak a veszélye, hogy az úton egy németekkel teli járvány halad el, melynek utasai készséggel lyuggatják ki Fairburne sokat megélt testét.
Szintén a Hitmanből vették kölcsön azt a gombnyomásra aktiválható funkciót, amivel láthatjuk a közelünkben lévő ellenfelek körvonalait, akár a falon keresztül is. Az IO szinte tökéletes lopakodós játékokat csinált egy rakás hasznos funkcióval (a történetíráshoz mondjuk ők sem értenek), bátran nyúlhatott volna tőlük többet is a Rebellion - változtatható öltözékekkel például kreatívabban oldhattuk volna meg az előttünk álló kihívásokat, és azt sem bántuk volna, ha a küldetések során kiosztott feladatok változatosabbak.
Valamennyi szabadságot azért kapunk, és egyes célpontok adott módszerrel történő likvidálásáért bónusz pontok járnak (a legjobb, amikor egy robbanó műpatkánnyal intézhetjük el a patkányokra lövöldöző tisztet). Használhatunk elterelést, füttyöghetünk, aknázhatunk, vagy maradhatunk a csendes kés-hangtompítós pisztoly kombónál is, de lehetett volna néhány egyéb, a környezetbe mégis beilleszthető kütyüt a játékosok rendelkezésére bocsátani a nagyobb változatosság kedvéért. Legalább azt eldönthetjük, milyen irányból kívánunk az egyes épületekbe behatolni - mászhatunk a növényzeten, vagy végigmehetünk a folyosókon, hogy szintenként intézzünk el mindenkit.
Az irányítással is akadtak problémáim, rendszeresen aktiváltam a falon átlátós mód helyett az ugyanazzal a gombbal előhívható távcsövet, ami az ellenfelek megjelölését segíti, illetve hálás lettem volna azért is, ha a katonák kiiktatása után azonnal továbbrángathatom őket a növényzetbe, nem kell még táncolnom a hullájuk felett, mire megjelenik az üzenet, hogy mely gombot nyomjam meg.
Üdvözlendő, hogy a fejlesztéseket leegyszerűsítették: három tárcsán összesen 27 skillt oldhatunk fel, de ezek minimálisan épülnek egymásra, szinte kivétel nélkül csak arra kell pontot költenünk, amit valóban hasznosnak vélünk.
Fairburne, a turista
A Sniper Elite 5 pályáiért és látványvilágáért felelős illetékeseket dicséret illeti, néha egészen lehengerlőek a helyszínek, különösképp a kastély, amit először a távolból látunk, majd sorra jutunk egyre közelebb, mire behatolunk a tetején lévő kápolnába. A játék olykor egészen szép, máskor, főleg a karaktermodelleken látszik azért, hogy nem egy óriási költségvetésből dolgozó csapat munkája. Érdekes, hogy míg a katonák szeme élettelen, testüket belülről elképesztő, minden eddiginél nagyobb részletességgel dolgozták ki, gyönyörűen mutat, ahogy a lövedék átmegy a beleken - persze, mint azt feljebb is írtam, ez csak 1-2 alkalommal izgi, utána inkább szabadultam volna tőle.
A katonák külsején kívül viselkedésükkel is probléma van; néha sértően ostobák. Néha egészen bizarr pozíciókba helyezkednek, elkezdenek a nyílt terepen, nekünk háttal futni, lassan reagálnak, ha meglátnak minket, vagy a falat lövik, ha azt gondolják, hogy el tudnának minket találni. Még idegesítőbb, hogy simán átlőnek bokrokon megdöbbentő pontossággal, miközben nekünk esélyünk sincs kiszúrni őket. Ha esetleg úgy alakul, hogy riasztjuk a környéken állomásozó összes osztagot, nem kell megijedni: az ellenfelek viselkedése annyira egyszerű, hogy akár egyesével, pisztollyal, fejlövésekkel is elaltathatunk mindenkit. Máskor meg hiába rendezünk mészárlást, 100 méterrel arrébb mindenki úgy tesz, mintha semmit nem hallott vagy látott volna.
Nem vagy egyedül
Fairburne nem az egyetlen ütőképes mesterlövész a vidéken: visszatért a kooperatív mód, amiben most már megoszthatjuk egymással készleteinket és eszközeinket, és olyan jó móka, mint mindig. Ennél egy fokkal érdekesebb az opcionális Axis Invasion, amihez hasonlót egyre több játékban látunk. Jól felszerelt német katonaként van lehetőségünk megjelenni más, az egyjátékos kampány küldetéseit teljesítő játékosok játékában, és levadászni őket exkluzív apróságokért, vagy engedélyezhetjük, hogy a mi törekvéseinket gátolhassa valaki, de ez egyáltalán nem kötelező. Izgalmasabbá teszi bevetéseinket, viszont sokkal óvatosabbnak kell lennünk, hiszen új eszközök nyílnak meg, amikkel mindkét fél információt szerezhet a másik hollétéről. A németek oldalán minket segít a látszólag jelentős, a gépi társaknak köszönhető túlerő, olyannyira, hogy ha a gép nyírja ki a Fairburne-t irányító játékost, akkor is miénk a győzelem, csak nem kapunk pontot.
Játszhatunk még Survival módot, amiben katonák hadait kell levadásznunk, vagy válogatott, egyszerű többjátékos módokat, csapatban vagy egyedül. A multiplayerben működik a crossplay, különböző platformokon játszók vegyülhetnek egymással, és konzolokon is használható egér és billentyűzet, ami kiválóan működik.
A Sniper Elite 5 nem egy rossz játék, de lehetett volna sokkal jobb is. Az újdonságoknak örülünk, viszont elbírtunk volna még többet, és nem gondolom, hogy a Rebellion ne volna képes egy változatosabb, izgalmasabb játékot összerakni, jobb sztorival, több lehetőséggel - csak egyszerűen beérik a középszerűséggel.
