Az Atlus üzleti modellje mindig izgalmas téma a JRPG-rajongók körében. A japán stúdió előszeretettel tér vissza régebbi megjelenésekhez, hogy kicsinosítva és extra tartalmakkal feltöltve tálalja azokat: a Persona 4 Golden, a Persona 5 Royal vagy a Shin Megami Tensei V: Vengeance nem csak DLC-k, hanem teljes árú megjelenések, jobb és bőségesebb verzióik az alapjátékaiknak. A fejlesztők általában tényleg minden részletet átdolgoznak, így ezeket az újdonságokat nagyon nehéz lenne külön csomagokban elérhetővé tenni.
A Persona címek esetében is egyre gyakoribb a felháborodás az üzleti modell kapcsán. Kétszer adják el nekünk ugyan azokat a játékokat teljes áron, de a középiskolai világmegmentő szimulátorok esetében ezt még elnézi az ember. A rajongók mély érzelmi kapcsolatokat építenek ki a karakterekkel, így mindig élmény visszatérni hozzájuk.
Amikor azonban egy SMT-részről van szó, ott ez már nem működik ilyen egyszerűen. Ez a franchise a színtiszta játékélményére épít, és amikor valami olyan jól sikerül, mint a Shin Megami Tensei V, akkor azt nehéz tovább fokozni.
Mennyek és poklok
Az Atlus legfrissebb játéka, a Shin Megami Tensei V: Vengeance egy körökre osztott JRPG, ami a 2021-es alapverziót tálalja immáron több platformon, több tartalommal és hosszabb történetmeséléssel. A lényeg maradt a régi: egy középiskolás srácot irányítunk, aki iskolából hazafelé ráeszmél, hogy a világ véget ért, amíg ő félúton volt egy aluljáróban. Főhősünk hirtelen egy poszt-apokaliptikus sivatagban találja magát, ahol minden oldalról démonok veszik körbe, és az egyetlen esélye a túlélésre, ha összeforr egy segítőkész idegennel. A két karakter egyesüléséből megszületik a Nahobino, aki immáron képes harcolni démonokkal, és a saját szolgálatába is állíthatja őket.
Az időnk jelentős részében az új világ felfedezésével leszünk elfoglalva, miközben szörnyekkel harcolunk (vagy szövetkezünk), és megpróbáljuk kitalálni, hogy mi is történt szeretett otthonunkkal. Az SMT V a széria többi epizódjához hasonlóan mellőzte a Persona játékokból ismerős expozíció-orkánt: itt a helyszínek átkutatása, a szörnyek menedzselése és a harc kapták a főszerepet, míg a sztori a háttérbe szorult. A káosz szabad, de destruktív természete és a rend merev dogmájának vak szolgálata olyan ellentét, ami fontos tematikus alapként szolgál, de valójában csak a körítést ad a játékélményhez.
Az új verzió ezt hivatott "javítani": a Vengeance rengeteg újdonsága mellett a fejlesztők láthatóan tettek lépéseket azért, hogy az SMT V karakterei több időt tölthessenek a reflektorfényben. Új és régi szereplők fognak rendszeresen felbukkanni, és bár a sztorinak idő kell ahhoz, hogy felpörögjön, amikor beindul, akkor nagy pillanatokat élhetünk át.
Hatalmas stílusváltásra azért így sem érdemes számítani. Ha a Persona 6-ig hátralévő éveket akarnád elütni a Vengeance-szel, akkor jobban jársz, ha megtartod a 60 euródat: van karakterdráma, de a történetmesélés alapjai változatlanok. Ugyanakkor ha vonzana a harcrendszer, a felfedezés, és a játékélmény, akkor a Vengeance meg fogja hálálni a vételárat.
Szabadság…?
Az eredeti SMT V legnagyobb problémája a konzolexkluzivitás volt. Ugyan én nagyon szeretem a drága kicsi Switchemet, de a Nintendo hibridje láthatóan szenvedett a játék képkockáinak kirajzolásával. A PC-n és minden máshol elérhető új verzió szerencsére gyönyörűen néz ki, és hibátlan tempóban is fut. Mivel a Vengeance azok számára is elérhető lesz, akik nem játszottak az alap SMT V-tel, ezért a fejlesztők belecsomagolták az új verzióba a régi változat történetét is. Ha valaki kíváncsi a korábbi sztorira az választhatja a Canon of Creationt, bár szerény véleményem szerint ez csak a keményvonalas rajongóknak éri meg. A Canon of Vengeance, az új verzió története minden szempontból erősebb.
Akármelyiket is választanátok, a körökre osztott harcok mindkettőnél példátlanul erősek. A Nahobino, barátai és démon csatlósai számtalan érdekes képességgel vannak felszerelve, melyekkel kihasználhatják az ellenfelek gyengeségeit, extra köröket nyerhetnek nekünk, és segítenek földbe döngölni a démonoktól az angyalokig mindenkit. A szörnyeinket továbbra is kevergethetjük, és segítségükkel felépíthetjük a nekünk és harci stílusunknak megfelelő gyilkológépeket. A démonok egyébként az új kiadásban meglepően barátságosak: az eredeti változathoz képest jóval több küldetést kapunk tőlük, és mélyebben fogjuk megismerni őket a Demon Haunts rendszeren keresztül. Lesz egy saját kis bázisunk, ahol leülhetünk a srácokkal dumálni, ez pedig tárgyjutalmakkal, képességekkel és egyéb extrákkal járhat mókás sztoripillanatok mellett.
Az SMT V: Vengeance világa is jelentősen kibővült: új helyszíneket és játékmechanikákat találunk mindenhol, és az új sztoriszál egy teljesen új területet is bemutat nekünk. A probléma itt az, hogy ha játszottál az eredetivel, akkor minden ismerősnek hat majd. Való igaz, hogy a bővítmények felfrissítik valamelyest az élményt, de maguk az események nem változnak annyit, mint reméltük eleinte. A játékélmény nagyja ugyanaz, mint 2021-ben, és ha játszottál az eredetivel, akkor nagyon nehéz lenne azt mondani, hogy a Vengeance megéri a teljes ár kifizetését.
Itt bicsaklik el egy egyébként elképesztően izgalmas JRPG. A Shin Megami Tensei V: Vengeance elhozza a műfaj legkeményebb csatáit és legnagyobb győzelmeit, de az új körítés nem fogja eladni a játékot kétszer. Nincs ebben annyi, hogy megérje ez a korábbi vásárlóknak, akik érhető módon kezdenek belefáradni az Atlus újracsomagolt munkáiba. Hiába van rendben minden, nehéz elfelejteni, hogy vannak, akik ezt egyszer megvették. Ha azonban ez lesz az első köröd az SMT V-tel, akkor kalandos órák tömegei várnak rád.
