Egyik este egy cimborámmal beszélgettünk a JRPG műfaj fontosabb szereplőiről, és két Dragon Quest ajnározás között szóba került a Shin Megami Tensei is, mire haverom annyit tudott kinyögni, hogy "az a fura izé, aminek nem jutottam túl az első 3 óráján és ami megszülte a Personát, ugye?". Akkor kicsit kiakadtam ezen, de később kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy igazából nem az ő hibája volt ez a gyatra jellemzés.
Az SMT sorozat sosem teljesített olyan jól mifelénk, mint színesebb-szagosabb kistestvére, és éppen ezért minden SMT megjelenésnél felmerül az a kérdés, hogy ez lesz-e majd az az epizód, ami végre itt is népszerűvé teszi a szériát. Az ötödik epizód kapcsán a válaszunk egy határozott… talán.
Pokoli harcok
A Shin Megami Tensei V története nagyon ismerősen indul: főhősünkkel ülünk egy iskolapadban, és várjuk a csengőt. Kapunk egy kis kóstolót a diákéletből, összehaverkodunk az évfolyamtársakkal, megyünk egy kört a városban, aztán bumm, vége a világnak. Egyik pillanatról a másikra egy sivatagban találjuk magunkat, ahol démonok özönlenek mindenfelől, mi pedig csak állunk a gimis egyenruhánkban, és azt sem tudjuk, hogy merre vagyunk arccal. Szerencsére hamar feltűnik egy barátságos ismeretlen lény, akinek segítségével irányíthatjuk a világ szörnyeit, és így esélyt kapunk a túlélésére.
Szeretném azt mondani, hogy a karakterszám kedvéért zanzásítottam a játék bevezetőjének eseményeit, de az igazság az, hogy az első fejezet végéig tényleg csak ennyit tudunk a sztoriról. Fogalmunk sincs, hogy hol vagyunk, vagy hogy mi történt, csak annyi a biztos, hogy harcolnunk kell. Szerencsére ebben az Atlus játékai mindig is nagyon erősek voltak.
Az SMT egy felnőtteknek szóló Pokémon, cuki zsebszörnyek helyett mitológiai démonokat kell megszelídítenünk és uralmunk alá hajtanunk. Ha sikerül a halál szélére taszítani az ellenfeleinket, akkor tárgyalhatunk velük, és amennyiben jól válogatjuk meg szavainkat, meggyőzhetjük őket arról, hogy jobb nekik a mi oldalunkon, mint a sírban. Az így begyűjtött csatlósainkat aztán később össze is olvaszthatjuk, új démonokat kikeverve, akiket különböző tárgyakkal még tovább alakítgathatunk.
Ebben a játékban az nem működik, hogy szert teszünk négy társra, akikkel aztán végigverekedjük az egész kampányt. Nagyon sok időt fogunk azzal tölteni, hogy megtaláljuk a tökéletes démonkombinációkat, felszintezzük őket, és addig facsarjuk a játék fejlesztési rendszereit, amíg össze nem rakjuk a következő boss legyőzésére alkalmas csapatunkat.
Ami a harcrendszert illeti, az SMT V nem borítja fel a sorozat formuláját. Körökre osztott csatákat kapunk, amelyekben a felkészülésé és a végrehajtásé lesz a főszerep. A legfontosabb célunk, hogy olyan csapásokat mérjünk az ellenfeleinkre, amelyekre érzékenyek, és így extra lépéseket nyerhessünk magunknak.
Mivel az MI nem kifejezetten okos, a kisebb ütközetekkel nem lesz gond, de a bossharcokban rendesen meg fogunk izzadni. A széria hírhedten kegyetlen azokkal, akik eszetlenül futnak bele minden csatába, ám a megfelelő csapat összeállításával és a rendelkezésünkre álló eszközök kihasználásával minden kihívás leküzdhető.
Mélyfilozófiai tinidráma
Ami a körítést illeti, az SMT V az eddigi legerősebb a szériában. A látvány hibátlan (még ha a Switch helyenként ezt meg is szenvedi), és bár szó sincs itt Persona 5 szintű Shibuyáról, a Nocturne kietlen pusztaságaitól is messze vagyunk már. A világ kialakítása és a pályadizájn nagyot lépett előre, mind grafikai megvalósítás, mind hangulat tekintetében. Talán ez az első olyan Shin Megami Tensei játék, amellyel kapcsolatban azt éreztem, hogy a célplatform lényegesen limitálja a grafikai lehetőségeket. Szívesen bejárnám újra a játék helyszíneit 4K-ban, 60 fps mellett, de sajnos a Switch erre alkalmatlan.
Ami a sztorit illeti, ezúttal is súlyos témákat kapunk. A széria előszeretettel feszeget vallási és filozófiai kérdéseket, az írók pedig nem félnek a játékosra bízni a válaszokat. Ezúttal egy olyan világgal szembesülünk, aminek teremtőjét meggyilkolták, ahol a káosz uralkodik. Otthonunk és életünk egy hazugságra épül, és ránk marad a feladat, hogy eldöntsük, érdemes-e egyáltalán feltárnunk az igazságot.
A cselekmény egyébként kifejezetten érdekes, éppen ezért olyan szomorú, hogy a tizedik óráig szinte semmit sem tudunk róla. A történetmesélés ütemezése a leggyengébb eleme a játéknak: hosszú-hosszú órákat fogunk mészárlással tölteni mielőtt a sztori újra előtérbe kerülhetne. A narratív háttér ezeknél a játékoknál általában csak a konfliktus kereteként szolgál, de itt valódi esély volt arra, hogy többé válhasson ennél.
Ettől függetlenül a Shin Megami Tensei V a széria eddigi legjobb darabja. A sorozat még mindig nem való mindenkinek, de akinél a JRPG műfaj nem állt meg a Final Fantasynél, az élvezni fogja mind az 50 órát, amit beletolhat majd ebbe a csodába.
