Valamikor 1997 tájékán még eléggé más volt a videojátékok szerkezete, de akkoriban pontosan azt vártuk el tőlük, amit nyújtottak. A Shadow Warrior ebben az érában csapódott be az FPS-ek világába, és bár hatalmas krátert nem ütött, sőt a szaksajtó vegyes érzelmekkel fogadta, a játékosok visszajelzései többségében pozitívak voltak. Gondolkodástól mentes, jobbára a hentelésre kihegyezett, akcióban és adrenalinban dús játékmenet egy gránitkeménységű főhőssel, aki úgy küldi haza a másdimenzió-béli lényeket, mintha már pólyás korában is pokoli szörnyetegek vérét itta volna anyatej helyett.
Itt van a múlt, ebben a jelenben
Sejthető, hogy ami 1997-ben még kiválóan működött, az közel tíz évvel később már nem annyira fog, ám ennek ellenére a játék bevállalja, hogy továbbra is a Doom, a Duke, illetve a kicsit később (2001-ben) érkezett Serious Sam által már kitaposott ösvényen halad, megfűszerezve olyan tulajdonságokkal, amelyeket a 21. század megkövetel. Éppen ezért továbbra sem kell lemondanunk a vérgőzös hangulatról, a gondolkodást különösebben nem igénylő kaszabolásról, valamint főhősünk, Lo Wang ultraprimitív, jellemzően a pukizásra és a fallikus dolgokra utaló poénjairól. Az előbb említett klasszikusok egyébként olykor eldugva ugyan, de mégis megtalálhatóak a játékban, és akár tisztelgésnek is tekinthetjük azt, hogy például akad olyan játéktermi gép az egyik helyszínen, amelyiken a Serious Sam megy. Akinek ezzel problémája van, az csalódni fog, de a Shadow Warrior 2 hatalmas érdeme, hogy alapvetően nem is igazán akar másnak látszani, mint egy vad akciójátéknak, nem úgy, mint a Mafia III, ami túl nagyot akart markolni, de csupán egy középszerű GTA-klón lett belőle. Ám mégis van egy kis svédcsavar a dologban, mert bár a sztori és a játékmenet alig bonyolultabb, mint egy elütött varangyos béka lelki világa, azért egyéb tulajdonságaiban igenis vannak gondolkodást igénylő részletek - ezekről csak később ejtünk majd szót.
Egyetlen nő van a fejemben
A játék úgy indul, ahogy el is várjuk tőle, vagyis hősünk, Lo Wang éppen a nyolcvanas évek kőkemény akcióhőseinek kedvenc dallamai mellett száguld kétajtós kupéjával, amikor a pokol fergeteges rémségei úgy döntenek, elrontják a napját, és megdobják a Gyaloggalopp rettegett négylábújával, vagyis egy nyúllal. Ennek az lesz a vége, hogy Wang lepörög az úttestről, és néhány jól sikerült orsó után autója a kerekeire érkezve elcsitul. Ám hősünk nem tolerálja jól, ha nyulakkal dobálják, így felcsatolja hátára a katanát, csőre rántja a fegyvereket, és kíméletlenül szétrúgja az összes rémség valagát. Csakhogy e tevékenysége mellett akad még mit csinálnia, így például együtt kell élnie azzal a hölggyel, aki démoni megszállás alatt áll, és csak úgy menekülhet meg, ha lelke Wang testébe költözik. Nem várt mellékhatás azonban, hogy a nő állandóan beszél, amit főhősünk eleinte nehezen tolerál, ám hamarosan megtanul együtt élni a társbérlővel, és hol jobb, hol kevésbé jó poénokkal reagál annak megszólalásaira. Lo Wang egyik legfontosabb jellemzője az, hogy egyébként sem nagyon foglalkozik mondandójának cizellálásával, így például a világ megmentésén fáradozó Master Smith életfilozófiájából egyetlen jól irányzott mondattal fingós viccet kanyarít.
Színek, formák és végeláthatalan kaszabolás
A játék indítása után azonnal szembeötlik, hogy igazán szép lett a grafika, amit nem úgy kell elképzelni, mint a The Vanishing of Ethan Carter esetében, sokkal inkább úgy, hogy nagyon élénkek a színek, gyönyörűek és egyediek a helyszínek, szépen kidolgozottak az ellenfelek. Igazán jól átjön az a fajta világ, amiben keverednek a földi és a pokolbéli események, illetve életformák, ahol ott van a japán kultúra és a fantáziáinkban megjelenő erdős, sziklás, édes kis nyuszikákkal tűzdelt függőhidas vidék. Aztán persze megint jön Lo Wang, és letolt nadrággal barnára pingálja az egészet, miközben a "Közhelyszótár kemény főszereplőknek" könyvből felmondja a kötelező trágárságot és a stand up előadásokra jellemző pisi-kaki poénokat. Teszi mindezt úgy, hogy közben hetvennél is több fegyverből válogathatunk annak megfelelően, hogy a közelharcot vagy inkább a tűzpárbajt kedveljük igazán. Aki a kard útját járja, hamar megtapasztalja, hogy az ellenfelek pontosan ott válnak ketté, ahol a penge végighaladt rajtuk, míg a shotgun vallásúak azt, hogy miként szakad cafatokra egy olyan test, amelyet néhány lépésnyi távolságból telepumpálunk söréttel. Sőt, aranyos hibridekkel is találkozhatunk, így például olyan finomságokkal, mint a láncfűrésszel kombinált kétkezes pallos: úgy hatol a csúfságok testébe, hogy attól még Hasfelmetsző Jacknek is könnybe lábadna a szeme. Sőt, ha mindez nem lenne elég, a nagy mészárlásban a testek pénzt, lőszert vagy csinos kis relikviákat köpködnek ki magukból, amelyek segítségével gyilkolóeszközeinknek adhatunk plusz tűzerőt. Mindemellett időről időre szintet is lépünk, ami a tulajdonságaink turbózására felhasználható pontokkal jár.
Nem feltétlenül stílustiszta
Érdekessége a játéknak az, amit az előbb is említettünk, hogy nem csupán az akcióra helyezi a hangsúlyt, hanem belecsempész némi szerepjátékos identitást is, ami meglepetésként érheti azokat, akik semmi mást nem akarnak, csak néhány órán keresztül felhőtlenül gyilkolni, miközben a kilencvenes évek hangulata hűs csókot lehel a tarkójukra. Rengeteg gyűjthető kártya van, amelyek ábrázolásmódja remekül idézi az első részét, és a fejlődési fa is képes összezavarni bárkit, aki nem sűrűn szokott messzebbre nézni a célkereszten túli világnál. Érdemes megemlíteni a határok közé szorított, de jellegében mégiscsak a sandboxra emlékeztető pályatervezést és térképet, amelyen több mellékküldetést is teljesíthetünk, illetve a különböző területek között némi koncentrációval akár teleportálhatunk is (vagyis csak ezt tehetjük).
Még egy nindzsa is hibázhat
Habár a Shadow Warrior 2 igazán szórakoztató, idővel többeknek unalmassá válhat a vég nélküli gyilkolászás, főleg akkor, ha olyan játékosokról van szó, akik képesek értelmesen elosztani a rendelkezésre álló skillpontokat, és nagyjából odafigyelnek arra, hogy a fegyvereiket is hasonlóan fejlesszék. Ilyenkor ugyanis nem igazán okoz problémát az újabb és újabb, szörnyekből képzett szökőár visszaverése, míg akik azt sem tudják, hogy mire valók a szobrocskák, olykor komoly bajba kerülhetnek. Elképzelhető az is, hogy akik eltartott kisujjal kortyolják a bort, azok nem biztos, hogy rajonganak majd a baltával faragott poénokért. Ugyanakkor különösebb hibái nincsenek a játéknak, mert a szép grafika ellenére a gépigény teljesen vállalható, és ha tényleg képesek vagyunk a helyén kezelni mindent, amit látunk és hallunk, hosszabb távon is élvezetesnek találhatjuk a wannabe ninja akcióit, illetve azt, hogy főhősünk tényleg toronymagasról tesz mindenféle eszmére és mindenkire, akivel csak kapcsolatba kerül.
