Még hónapokra voltunk attól, hogy virágba boruljanak a cseresznyefák, amikor egy kevéssé ismert német fejlesztőcsapat kezei alól kikerült a Shadow Tactics: Blades of the Shogun, és egycsapásra visszaforgatta sokunk számára az idő kerekét. Volt ugyanis egy időszak az ezredforduló környékén, amikor úgy festett, hogy meg tudják vetni lábukat a piacon a Commandosszal berobbant, valós idejű taktikai játékok. Izometrikus nézet, gondos tervezést és hajszálpontosan időzített kivitelezést igénylő játékmenet, illetve az ember türelmét próbára tevő nehézség jellemezte őket. Azonban dacára annak, hogy a Behind Enemy Lines egyenes ágú folytatásai remekül sikerültek, és a második világháborús környezetet vadnyugatira (Desperados: Wanted Dead or Alive), majd középkorira (Robin Hood: The Legend of Sherwood) cserélő követők sem vallottak csúfos kudarcot, az érdeklődés hamar alábbhagyott. A fejlesztők továbbléptek, vissza se néztek, és már a legkitartóbb rajongók is feladni látszottak. Olyannyira, hogy még ők is csak legyintettek, amikor kiderült, hogy a főként kalandjátékairól ismert Daedalic gondozásában valami hasonló kezd alakot ölteni. Pedig ha sejtették volna, mi vár rájuk…
A sógun szolgálatában
A Mimimi alkotása számtalan jellemvonását örökölte elődeitől, ám az Edo-kor (1603-1868) kulisszáinak köszönhetően egy pillanatra sem keltette lélektelen klón benyomását. Visszafogott cel-shading ábrázolásmóddal leheltek életet a fejlesztők télbe fagyott városokba, ostrom alatt álló erődökbe, folyami átkelőkbe és káprázatos palotákba. Alapos műgonddal megtervezett játszóterek sokaságát kínálták a játékosnak, aki egy szamurájt és annak beszivárgásban és szabotázsakciókban jeleskedő társait (egy nindzsát, egy tolvajt, egy kémet és egy mesterlövészt) irányítva igyekezett legjobb tudása szerint teljesíteni a sógun mindenkori parancsát.
A jól felépített küldetéseknek, valamint a fokozatosan adagolt kihívásnak köszönhetően egyenként megismerte embereit, valamint rájött, hogy miként dolgozhatnak össze. Akár még opcionális feladatokat is teljesített, bár senki sem várta el tőle, hogy sziklaomlást idézzen elő, ökröket bőszítsen fel, vagy más módon okozzon ellenségei számára végzetes kimenetelű baleseteket. Ha ugyanis az őrök azt látták, hogy társuk kimúlását egy lezuhanó jégcsap okozta, nem pedig egy kegyetlen csapda, akkor anélkül tértek napirendre felette, hogy fellármázták volna a környéket, és erősítést hívtak volna.
Konzolos nindzsák
Kaci okkal dicsérte tehát a Shadow Tactics PC-s kiadását, ezért kíváncsian, ugyanakkor kissé félve indítottam el Xbox One-on. Rettentően bizalmatlan voltam a kontrolleres vezérlést illetően, hiszen korábban már számtalanszor bebizonyosodott, hogy egy-egy összetettebb játék irányítása alaposan megszenvedi, ha mindössze négy gombra, két analóg irányítókarra, két ravaszra, két ütközőre és egy D-padra korlátozódik. Mint utóbb kiderült, feleslegesen aggódtam, ugyanis a fejlesztőcsapat könnyedén vette az akadályt. Kényelmes, kézre esik, természetesnek hat, percek alatt meg lehet szokni, és még a PC-n kifogásolt kamerakezeléssel sem volt gond.
A több karakter precízen időzített együttműködését igénylő, rázósabb szituációk során pedig a Shadow Mode vizsgázott jelesre. Csak azt sajnáltam, hogy az eltárolható akciók száma továbbra is fejenként egy. Ha valamikor készítenek folytatást vagy hasonló stílusú játékot, érdemes lenne jobban kihasználniuk a benne rejlő lehetőségeket. Továbbá az sem ártana, ha legközelebb kevésbé kiszámítható történetet kerekítenének hozzá, mert rossznak nem mondanám, de csak az nem látta előre minden fordulatát, aki egyidős a játékkal.
