Nagyon jó érzés már az elején leírni (mivel eléggé szerelmes vagyok a Capcom szériájába), hogy a Resident Evil VII: Biohazard nem egy Outlast és nem egy P.T. klón. Nincs benne szellem, sem teljesen logikátlan idő-tér kontinuumot megszakító tárgyrakosgatás, és a babaujj is értelmet nyer. Annak ellenére, hogy élveztem a demót, komoly félelmeim voltak, hogy a sorozat olyan irányba megy el, amit mostanság az indie címek sokkal jobban csinálnak, és ami erőltetett váltással taszítja majd mélybe a szériát. Meg egyébként is, nem külső nézetes, zombis cucc, szóval akkor előre utálom...
Akár a fanatikus fanyalgók álarcát is ölthettem volna a műsznob gamer karneválon, de küzdöttem magammal, nem akartam az a játékos lenni, aki előre tudja, hogy rossz lesz, bukni fog, hülye, aki megveszi. Nagyon kíváncsian és saját kényszerességemhez mérten nyitottan igyekeztem befogadni az új élményt. A belső nézetet, a horror gyökerekhez való visszatérést, a teljesen új történetszálat, az ismeretlen világot, a teljesen újragondolt játékmenetet, ami elsőre semmit nem adott vissza a régiből. Sem a Resident Evil 4 után kialakult akció-TPS hangulatból, sem a fix kameranézetes túlélő-horror kalandból, amiért a kilencvenes évek vége óta bolondulásig rajongtam. Bevallom, nekem az első trilógia a legnagyobb csoda, annak ellenére, hogy a negyedik részt rongyosra játszottam, mert a tökéletesre fejlesztett fegyvereket muszáj volt megszereznem. Régi sztori, nagyon ráértem akkoriban. Most azonban nekem is kevesebb az időm, szerencsére a Capcom is igyekezett egy 10-12 óra alatt végigvihető élményt letenni az asztalra, amit mi már GameStart formájában el is kezdtünk játszani (és reményeink szerint végig is játszuk nektek kamera előtt is játékot, ha érdekel a teljes sztori).
Nem Bír-lak
A történetet tehát most ne is feszegessük, nagyon nehéz úgy beszélni róla, hogy ne rontsam el nektek az élményt. Louisiana mocsárvidékén kerülünk bajba, a trailerekből is ismert Baker család "marasztal minket", vagyis egészen pontosan Ethan Winterst, aki egy titokzatos üzenetet kap három éve eltűnt feleségétől, majd a keresésére indul. Hamar kiderül, hogy a lepukkant, romos kúria nem kellemes, nem is emberi dolgokat rejteget és hamarosan egy rémálom lesz a nagy vidéki asszonykeresésből. Amit viszont fontos tudni, és talán könnyít az aggódó szíveken: tényleg van Resident Evil hangulat, nem csak olcsó utánérzés a játékmenet, rengeteg olyan apróság és fordulat vár ránk, amivel visszatér kicsit a nosztalgia is. Nyilván ez a történet is egy Resi-sztori, kissé kiszámítható, butuska néha, de a hangulat 1-2 óra alatt beszippant, és bár nem egy elegáns kastély antik bútorai között, hanem - nagyrészt - egy undorító és mocskos ház sötét folyosóin szédít magába a játék, könnyű lesz engedni a csábításnak.
Több, mint zwei grüne Kräuter
Aki esetleg hülyének néz a fenti közcím miatt, az egyrészt tegye nyugodtan, másrészt érdemes tudnia, hogy a kilencvenes évek végén PlayStationre Európában jórészt német kiadású Resident Evilt lehetett venni, ezért a játékot ezerszer német felirattal toltam végig, tehát a zöld növényeket a mai napig "grüne Kräuterként" emlegetem. Amennyiben túl tudunk lépni ezen a kedves szokásomon, úgy hasznos infó, hogy a játékban van például zöld növény, és még más olyan apróság, ami miatt egy régivonalas rajongó Shinji Mikami világába utazik vissza képzeletben. Különböző állatok ábráival díszített ajtók és kulcsok, zöld növények és mixelhető egészségcsomagok, valamint töltények, korlátozott inventory és lőszerkapacitás, ládákba pakolászás, visszafogottan lágy dallammal köszöntő mentési hely (ahol az írógép helyét most egy diktafon vette át), de még kurbli (KURBLI!!!) is helyet kap a játékmenet apró kis elénk ejtett gyöngyei között, amitől máris mosolyra húzódik a száj, kellemesen zsibbad az agy rajongásért felelős központja. Többet itt sem akarok mondani, de higgyétek el, a játék egészen végig lelkes Dévényi Tibi bácsiként dobálja ránk a Resident Evil labdácskákat, mi meg tapsikolunk önfeledten. Hogy ez most a nosztalgiával itatott igénytelenség, vagy tényleges érték, azt én nehezen tudom megítélni rajongóként, nézzétek el nekem.
Korrekt a feszkó
A teljes játékidő ügyesen osztja el a gyors ijesztgetés, a nyomasztó szorongás, a zavart bolyongás, a fegyveres akció, a kemény bossfight, és a nem túl komplikált, de legalább agyat megmozgató rejtvény elemeit az egyébként lineáris játékmenetben. Nem csak menekülünk és bujkálunk, nem csak lövöldözünk vaktában, nincs QTE, manuális a mentés. Ügyes koktélja ez a kihívásnak és kicsit paráztatásra épülő, de alapvetően sztori íven futó kalandnak, amit sokszor az szakít meg, hogy túl kevés a helyünk a hátizsákban, ezért cuccokkal megpakolva ládát keresünk, hogy végre átpakoljunk, fegyvert és egészségcsomagot készítsünk. Még érméket is gyűjthetünk, de szerencsére nem kereskedőnél vagy két pályaszakasz között vásárolhatjuk le őket, nagyon ötletesen sikerült megoldani ezt a kérdést is. A játék persze fogja a kezünket, próbál segíteni, kellő komolysággal adagolja az átvezetőket, de mindig kapunk annyi szabadságot, amivel valóban mi fedezhetjük fel, hogy milyen titkot is rejt a Baker család háza. Vagyis pontosan ugyanazt tessék elképzelni, mint amit annak idején a S.T.A.R.S. csapat tagjaként éltünk át, csak ott azt nem értettük, hogy élt a Spencer család egy fejtörőkkel és csapdákkal teli kúriában, most meg azon merengünk, hogy a Baker ház hogyan működik egy átlagos, vérfürdő-mentes napon. Az biztos, hogy ha valaki hirtelen elcsapja a gyomrát, és el kell jutnia rövid idő alatt a második emeleti mosdóba, akkor nagyon rázós útja lesz...
Ami a szemnek és a fülnek jár
A Capcom új grafikai motorja nem marad szégyenben, nagy felbontás és stabil fps mellett, csodás fény-árnyék effektekkel operálva (PlayStation 4 Prón tesztelve mondom ezt teljes magabiztossággal) nyújtja azt, amit a mai kor elvár egy ilyen játéktól, a belső nézetes horrorok versenyében nem marad szégyenben. Persze nem minden részletgazdag, közelről sokszor megjelenik az elnagyoltság, de ennyit még le lehet nyelni, ha cserébe nincs szaggatás, lassulás, minden mozgás szép és folyamatos. Megfelelő megjelenítőkkel HDR-mód is bekapcsolható, engem nem győzött meg, de azért érdemes kipróbálni. A ritka, de akkor viszont rettenetesen hosszú töltési időkön kívül tényleg semmi nem zavart meg a játékban, a szépség és a stabilitás aránya ügyesen lett finomhangolva. A hangeffektekkel és a szereplők beszédhangjaival sincs gond, bár nem osztogatnék azonnal Oscart az alakításokért, de a Resident Evil széria sosem arról volt híres, hogy könnyeket fakasztó tehetségek adtak életet a karaktereknek. A zenék hiánya vagy éppen jellegtelensége viszont kifejezetten zavart. Annak idején a Resident Evil egyik legnagyobb ereje a helyszínekhez párosított dallamvilág volt, nyugtatott és nyomasztott, ügyesen operált a csendekkel, most ennek nyomát sem éreztem. A trailerből ismert főcímdalon kívül semmit nem tudok felidézni, erre lehetett volna azért több figyelmet is fordítani.
Virtuális valóság és a cross-buy horror
Kicsit mindenki örülhet a Resident Evil 7 kapcsán, a Capcom ügyesen egyensúlyozott ezen a téren, a játék megkapta az Xbox Play Anywhere támogatást, vagyis Xbox One-on és Windows 10-en is játszhatunk vele, nem kell külön megvenni a játékot a két platformra. A PlayStation tulajdonosoknak pedig ott a VR (a PC-seknek várniuk kell az ideiglenes exkluzivitás miatt, de azért ott még keményebb lesz majd az élmény remélhetőleg). A legnagyobb érdem, hogy itt nem egy kis gondosan elkerített demó lehet a virtuális élmény része, hanem a teljes játékot végigvihetjük. Persze nem fogjuk. Bár nagyon nyomasztó és hangulatos az élmény, hosszabb távon kiütközik a jelenlegi (főleg konzolos) VR- technológia minden búja-baja. A grafika zavaróan megcsúnyul, az akciójelenetek pedig hamar rosszullétet okoznak. Pedig még az is állítható, hogy a kétkaros mozgás megmaradjon, vagy a jobb karral fix fordulatot vegyünk, hogy ne zavarodjon meg szegény agyunk, amikor a kanapén punnyadva azt érzi, hogy forog vele a világ jobbra-balra. Egy darabig kihúzzuk ezzel, és tényleg nagyon para így minden, de az első komolyabb harcnál röpül a fejről a szemüveg és jön a lihegős, émelygős szédülés, legalábbis az erre érzékenyeknek biztosan. Kis adagokban viszont nagyon jó móka a VR-Resi, barátokat, barátnőt berosáltatni remekül lehet vele, ugyanakkor megint csak leírhatjuk, hogy a jelenlegi virtuális valóság technológia nem tart még ott, hogy szabadon végignyomjunk benne egy AAA címet. Nem baj, marad a 2D-s Resident Evil, amit többször is végig fogunk játszani a többféle befejezés és nehézségi fok miatt, és persze még a kissé túlárazott Season Pass is várja, hogy könnyeket csaljon a szemünkbe.
Sosem lesz már 1996, sosem leszek kamasz már én sem. Ez nyilván pont olyan kellemetlen érzés, mint Jack Baker pengeéles ásója a szívembe vágva a mocsár közepén, de ha képesek vagyunk befogadni azt, ami kicsit másképpen jó, mint ami régen volt, akkor minden esélyünk megvan arra, hogy jól érezzük magunkat. Már amennyire ez egy lapáttal a testünkben lehetséges…
