A félhomályban alig látni valamit. A szűk folyosó a semmibe vezet, mindenütt lomok és vérfoltok, az eső szakadatlan veri az ablakokat, ugyanúgy be akar törni az épület falai közé, mint ezek a lények, akik valaha emberek voltak. Még 12 töltényem van, a homályos fényben próbálom a térképen megtalálni a legrövidebb utat, amivel eljuthatok célomig, hogy lehetőleg minél kevesebb teremtménnyel fussak össze ebben a haláltól bűzlő labirintusban. Valahol üveg csörömpöl, talán megint sikerült volna bejutnia egynek? Kétségbeesetten forgok körbe, hátha látom, mi történik, próbálom egyenesen tartani a fegyvert, de kezeim egyre jobban reszketnek.
Aztán meghallom a morgást, vagy inkább nyögést. Azt az állatias, rekedt hangot, amelynél csak szívem egyre gyorsuló zakatolása hangosabb most a fejemben. Mintha vad dobpergés lenne valami törzsi énekkel keveredve. Pont a pisztoly csövével szembenézve fordul be a sarkon. Egyenruhája több helyen hosszú csíkokban szakadt, hatalmas karmolásnyomok a sötétkék szöveten, de a sebekből nem szivárog vér. A szeme ugyanolyan üres, mint a többinek, mintha zavaros tó vizébe néznék, az életemet akaró üresség újra rémülettel tölt el. A pánik forró tűzijáték a testemben, próbálok úrrá lenni az érzéseimen, és a zombi szürkés, fekélyekkel teli homlokára célozni. Arca, amely valaha egy rendőré volt, már csak fura maszknak tűnik, csak állkapcsa kattog, olyan erővel, hogy a fogakból apró darabok törnek le, a morgás egyre hangosabb és fájdalmasabb. Éhezik, szinte szenved, talán csak az a pár pillanat, amíg friss életet olthat ki, és a még vérbő húshoz juthat. Ez az egyetlen esélye arra, hogy egy kis megnyugvást találjon. Láttam már, milyen mohón vetik rá magukat az élő húsra, mintha a lelket keresnék kétségbeesetten, hogy pótolják sajátjukat, amely már régen elveszett. Nem is tudatosul bennem, hogy meghúzom a ravaszt. A szűk térben hatalmasat csattan a lövés zaja, fájdalom fut végig karjaimon, a tőlem alig pár méterre vonagló test a nagy ütéstől hátra hőköl, alvadt vér fest absztrakt mintát a falakra. Ekkor látom csak meg, hogy mi mászik mögötte. Nem akarok hinni a szememnek az embernagyságú lény láttán, a villám fényénél ölt alakot vérvörös színű teste. Ott vannak a karmok, melyek a halott rendőr ruháját és testét szaggatták, a félelmetes izmok, amiket nem borít bőr, és a rémisztő fej szemek és arc nélkül, mintha egy hatalmas, lüktető agy lenne csupán tűéles, csontszínű fogakkal és ostorszerűen csapkodó hatalmas nyelvvel. Magas, fülsüketítő sikoly a harci kiáltás, amivel megindul felém, egy csúcsragadozó, elképesztő gyorsasággal és erővel. Tizenegy töltény, ezek életem utolsó védelmezői. Tüzelni kezdek…
Ismerős az élmény?
Ha igen, akkor egészen biztosan játszottál már klasszikus Resident Evil játékkal. Tudom, hogy a "jaj, már megint valami zombis cucc" meglehetősen divatos nyafogási forma, de hidd el, ez egy olyan élmény, amit kár kihagyni. Egyrészt a kilencvenes évek második felében ez volt maga a túlélő-horror (annak ellenére, hogy többek között az Alone in the Dark például már korábban megágyazott a műfajnak), és a mai napig nagy hatást gyakorol minden alkotásra, másrészt a széria egyik legjobb darabját újították fel most teljesen, ami sok tekintetben abszolút megfelel a mai kor követelményeinek, tehát nem kell múzeumba menni, ha át akarod élni a múlt nagy pillanatait. A sötét, szűk helyeken történő bolyongás, korlátozott erőforrásmenedzsment, gyakori menekülés, térképböngészés, fejtörők megoldása - ezek teremtik meg azt a hangulatot, amely több mint 20 éve a széria védjegye. Kísérleteztek persze időközben a stílussal, elmásztunk lényegesen akciódúsabb irányba is már, de a hetedik résszel, és a most újraélesztett Resident Evil 2-vel a Capcom egyértelműen üzent, hogy megértette, mit akarnak a rajongók, igyekszik ügyesen kombinálni a régit és az újat, hogy mindenki elégedetten álljon fel a végén. És majdnem tökéletesen sikerült is nekik ez megoldás, csak az a nagy kérdés, hogy mi a helyzet azokkal, akik nem ismerik a legendás múltat, mit nyújt ez az élmény egy kezdőnek. Erre fogok tudni a legnehezebben választ adni, de igyekszem.
Ha új lakó vagy Raccoon City-ben
Nagyon nehéz veterán rajongói szemmel megítélni, hogy ez az 1998-as klasszikusból újraálmodott játék mennyire jön be annak, aki nem követte a széria (vagy egyáltalán a műfaj) evolúcióját. Először is azt javasolnám, hogy játszd végig a Resident Evil korábbi részeit a 4-ig bezárólag, ott sokkal többet megtudhatsz a játék háttértörténetéről, mint ebből az egy részből. Sőt, sok dolog válik világossá, ami itt nem is nagyon értelmezhető, ha nincs meg legalább a Zero és Resident Evil és a Code:Veronica sztorija. Elnagyolt háttértudásnak most legyen elég annyi, hogy a hatvanas években három gazdag és nagyhatalmú ember - Oswell Spencer, Edward Ashford, és James Marcus - még több pénzre és főleg még több hatalomra vágyott, közösen egy céget alkottak, hogy egy különleges virágfajban felfedezett virológiai lehetőséget kiaknázva megváltoztassák a világot. A Progenitor vírus lett volna az emberi faj evolúciójának katalizátora, amolyan szuperember szérum, de persze ahol sok pénz és hatalom van, ott előbb-utóbb mindenki szembe fordul egymással, így történt ez az Umbrella alapítói esetében is. Sok árulás (Ashfordot például Spencer még a hatvanas évek végén megölette), privát projekt, titkos kísérletek (innen lett a széria egyik meghatározó szereplője Albert Wesker is, aki Spencer egyik legkomolyabb fegyvereként hozta ránk mindig a bajt, ráadásul Raccoon City elit rendőralakulatának, a S.T.A.R.S.-nak feje lett, a helyi rendőrfőnökkel, Brian Ironsszal összedolgozva, védve az Umbrella mocskos kis ügyeit), biológiai fegyverfejlesztés és illegális kereskedés szőtte át a vállalat működését.
Az igazi változást az hozta el, hogy Marcus komoly eredményeket ért el az úgynevezett T-vírussal, egy olyan szerrel, ami örök életet kínálhatott volna, de sajnos ehelyett élőhalottakat és egyéb rettenetes lényeket sikerült alkotni vele. Persze korábbi társa, Spencer az ő eredményeit is le akarta nyúlni, ebből a puccsból alakult ki a Resident Evil Zero és Resident Evil sztorija, amelyből itt most csak annyi a lényeg, hogy a T-vírus elszabadult, Wesker lebukott, mint az Umbrella mocskos ügynöke, a város pedig viszonylag rövid idő alatt a zombikat teremtő biológia fegyver áldozata lett. Az események felgyorsultak, és ebben a káoszban lép színre két új szereplő, Claire Redfield, aki a helyi S.T.A.R.S. csapat egyik tagjának húga, és Leon S. Kennedy, aki a helyi rendőrségen kezdett volna éppen újoncként, de már csak az apokalipszis romjai fogadják. Itt kell túlélniük a borzalmakat, kitalálni, hogy mi történik, és hogy miként lehetne kikászálódni a rémálomból. Az Umbrella és Wesker ugyan minimális szinten említést kap a történetben, de Spencer árulásai, a Marcus elleni támadás és annak egyenes következményei teljesen rejtve maradnak, a Resident Evil 2 nagyon keveset mutat meg abból, mi is történt az elmúlt évek során az Umbrella környékén. Ez persze nem baj, de ha esetleg megtetszik a játék, akkor tényleg érdemes megismerni a többit is, hogy összeálljon a történet, és persze a folytatást is csak ajánlani tudom, ahol az itt látott hősök is többször visszatérnek.
Ha már jól ismered Raccoon City-t
Akkor bizonyára azonnal látod a különbségeket és hasonlóságokat. A Capcom bevallottan nem csak egy remake-et készített (amit ugyebár egy rajongói munka sikere ihletett), hanem igyekezett többet adni. A klasszikus, fix kameranézet helyett egy TPS-t kaptunk, viszonylag jól kidolgozott irányítással és megfelelő tempójú akcióval, sikerült a régi Resident Evil 2 minden fontos elemét megőrizni, de adtak hozzá új jeleneteket, helyszíneket, párbeszédeket, átvezetőket, és bizonyos helyeket megcseréltek, megváltoztattak, új fejtörők és fegyverek is helyet kaptak. A hangulat, a hangok, a látvány értelemszerűen klasszisokkal jobb lett, de a dramaturg terén továbbra sem túl erős a Capcom, lehet, hogy ezt szánják a széria védjegyének, de csupán egyetlen olyan jelenettel találkoztam, ami igazán emberivé tette a kalandot, egyébként a szokásos, közepes szinkronmunkával megformált egymondatos kliséhalmaz kísérte a horrort. Mintha senki nem vette volna észre, hogy időközben azért született egy The Last of Us, amely a maga zseniális történetmesélésével és karakterábrázolásával kicsit feljebb tolta a mércét. És persze megértem, hogy a régi rajongóknak talán már ez is túl sok változás, de én bőven elbírtam volna még több drámát, komolyabb párbeszédeket, emberibb reakciókat. Ellenben a paráztatással nem volt semmi gond, pont megfelelő mennyiségű jumpscare és torokszorító csatározás adta meg kellemes szorongást, és a régről jól ismert, megölhetetlen Tyrant is pont jól lett adagolva ahhoz, hogy érezzem a nyomást, a menekülési kényszert.
A Capcom grafikai motorja nem nevezhető a csúcsok csúcsának, de a félelmetes, néhol monumentális, máskor ijesztően szűk és sötét, klasszikus és modern atmoszférát is remekül hozza, PC-n szinte tökéletesen, de még konzolon is szépen testreszabható vizuális élménnyel és teljesítménnyel, minden platformon jól futó képfrissítéssel, ami itt azért elég fontos tényező. A kampányok pontosan úgy épülnek fel, ahogy azt régen megszoktuk már, két szereplővel kell két sokban hasonló, mégis rengeteg szempontból eltérő sztorit végigvinni, az első nekem 8 óra volt, a második 5, ez nyilván még rövidíthető, ha az ember nem bolyong, bambul és már ismeri a rejtvényeket. A teljes befejezéshez mind a két kampányt nyomni kell, nem véletlen a 2nd Run címadás a főképernyőn, egészen más boss harcok és lezáró videó vár minket. Ugyanakkor nem teljesen logikus a történetvezetés a két szálon, de nem is szabad abszolút következetességet keresnünk a játékmenetben, néha ugyanazt kell végigvinnünk szinkronban, néha hatással van ránk, amit a másik karakter tett a sztoriban, párszor egészen furán ellentmondásossá válik a két történetszál. Ez így volt régen is, feltehetően nem 20 év után akartak csiszolni a logikai rendszeren, ha eddig sem sírták tele a párnát a rajongók.
Ha újra mennél Raccoon City-be
Aki kicsit rövidnek érzi az élményt, annak talán segíthet a Survival mód, amelyben az Umbrella egyik kommandósa, Hunk kerül szorul helyzetbe, megadott mennyiségű fegyverrel, lőszerrel és egészségcsomaggal kell végigrohanni szinte a teljes térképen, hogy kimeneküljünk Raccoon Cityből. Nehéz és idegtépő menet ez, el lehet szórakozni vele, és persze megnyitható a túlélő tofu is. Igen, egy tofu, ez már a kilencvenes években is jól mutatta, hogy nincs japán játék valami számunkra teljesen groteszk fordulat nélkül. Ezen kívül többféle kosztüm és megnyitható art is vár minket, a játékban található kis Mr. Raccoon (a város kabalaállatkája) segítségével oldhatunk fel mindent. Akit pedig motivál, hogy a legjobb rangot érdemelje ki, annak érdemes próbálkozni a legjobb speedrun idővel, ez a legerősebb újrajátszásra sarkalló motiváció. Három nehézségi fokozat is van, még a legkönnyebb is jelent kihívást, de aki igazán profi akar lenni, annak lehet versenyt futni az idővel egy olyan rémálomban, ahol nincs szabad mentés (ez régen is így volt egyébként, tintát kellett találni az írógéphez), nincs regenerálódás, kevés a töltény, minden ellenfél szívósabb, és teljesen manuális célzással kell leterítenünk őket. Idővel lesz még ingyenes kiegészítő új karakterekkel, de ez is gyakorlatilag Survival módként értelmezhető. Ennél sokkal többet nem lehet belelátni a játékba, erőltethetnénk a Mercenaries módot, vagy valami más multis mókát, de nekem nincs hiányérzetem, a Resident Evil alapvetően arról szól, hogy egyedül vagy és parázol. Ezt az esszenciát sikerült most tökéletesítgetni, újraálmodni, egyszerre szórakoztatni a régi idők nagyságát mantrázó, soha meg nem elégedő őskövület rajongókat, és a stílussal csak most ismerkedő nagyközönséget, akinek nyilván egy Dying Light után ez túlságosan szűkös, egy The Last of Us után túlzottan bugyuta történettel rendelkező, egy Dead Rising után túlságosan kevés hentelést nyújtó élmény lehet, de ha sikerül ráérezni az ízére, akkor örök szerelem fakadhat ebből. De csak fakadhat, bizonytalan vagyok, hogy a mai megemelkedett ingerküszöb mellett mennyire tud nagyot gurítani a fiatalabb generációnál a Capcom, remélem, hogy bőven akadnak majd új rajongók, mert ez a széria megérdemli.
Mondhatnám, hogy saját műfajában a legjobb, de a "zombis túlélő-horror" műfaj ebből a játékból fakad, akárhogy is kritizálhatom, a maga nemében korszakalkotó jelenségről van szó, és talán ezt egy új belépő is megérezheti. Szerencsére én érzem, visszatért a kilencvenes évek vége, éjszakába nyúlóan játszom, fejből tudom Raccoon City rendőrségének térképét, vakon keverem a gyógynövényeket, craftolom a lőszert, egyre jobb túlélő leszek, aki egyszer remélhetőleg a legnehezebb fokozaton is megéli a hajnalt. Részemről jöhet a Resident Evil 3 és a Code Veronica remake, készen állok.
Ha látni akarjátok, hogyan nyomjuk végig a játékot Kacival, akkor katt ide!
